5. fejezet - Titkok

Sziasztok!

Íme a következő fejezet melyben aztán lesz minden...:D

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!!:)

Toporogva pillantottam a falon lógó órára – immáron legalább tízezredjére -, de még mindig csak hajnali négy volt. Nem lehettem benne biztos, de valahogy úgy képzeltem, hogy még olyan két órát kell várnom, hogy hazaérjenek, akik házon kívül voltak. Aggódtam a testvérekért, akik az utcán harcoltak, és aggódtam a saját épelméjűségemért, mivel másra sem tudtam gondolni, mint Qhuinnre, amint épp az egyik klub hátsó részében van és…

- Ááá… - túrtam bele a hajamba, majd ismét járkálni kezdtem a könyvtár polcai között, mintha keresnék valami olvasnivalót, igazából azonban oda sem néztem a könyvcímekre.

Ne gondolj már rá állandóan! – korholtam magam. – Azt csinál, amit akar! Nincs jogod ahhoz, hogy kérdőre vond, ha felszedett valakit!

- Hé, Corie!

Ijedtemben ugrottam egyet, mikor meghallottam Beth hangját, de azért kiléptem a polc mögül.

- Igen? – kérdeztem próbálva uralkodni magamon és az érzéseimen.

- Minden rendben? – kérdezett vissza, és odasétált hozzám. Magas volt - legalább tizenöt centivel magasabb, mint én -, a járása pedig olyan kecses, amit tanítani kellett volna. – Idegesnek tűnsz.

- Jól vagyok – vágtam rá automatikusan. – Miért kerestél?

- Csak meg akartam nézni, hogy vagy.

- Mint már mondtam, jól – válaszoltam, és reméltem, hogy nem túlságosan egyértelmű a sürgetés a hangomban, miszerint szeretnék egyedül maradni.

- Miért van az, hogy nem hiszek neked? – mosolyodott el a királyné, aztán a közeli asztal felé bökött a fejével. – Üljünk le – mondta, mire szót fogadtam. – Beszélgessünk.

- Miről?

- Amiről akarsz – vágta rá. – Elég sok minden történt veled az elmúlt pár órában. Szeretném tudni, hogy viseled mindezt.

- Jól, minden rendben – jelentettem ki, de a hangom magasba szökése még nekem is feltűnő volt, nemhogy egy kifinomult hallással rendelkező vámpírnak.

- Aha, én meg Pumba vagyok az Oroszlánkirályból és mindent elhiszek – húzta el a száját, mire kitört belőlem a nevetés.

- Pumba? – kérdeztem. – Ő meg hogy jön ide?

Beth is elmosolyodott, kivillantva ezzel hosszú szemfogainak a végét.

- Tegnap néztük meg Nallával – mondta. – De ne tereld a témát – húztam össze fekete szemöldökeit.

Elkomolyodtam, és egy pillanatig csak néztem abba a hihetetlenül kék szempárba, majd utána szólaltam meg.

- Figyelj, Beth – kezdtem. – Nem tagadom, össze vagyok zavarodva és nagyon szeretném tudni, hogy az Őrző mi a fenét akar tőlem, de mivel nem sok esélyem van rá, hogy itt és most felbukkanjon és válaszoljon minden kérdésemre, inkább nem foglalkozom vele.

- Ezt megértem – bólintott. – És még valami ezen kívül?

- Úgy érted például az, hogy az első étkezésnél Wrath és Qhuinn összevesztek? – Fürkészve néztem az arcát, remélve, hogy észreveszek rajta valamit, és nem is kellett csalódnom. Ingoványos területre tévedtünk, amin Beth átkapcsolt óvatos üzemmódba.

- Nincs nagy jelentősége – mondta. – Csak egyszerű szóváltás volt.

- Na, most ki az, aki nem mond igazat? – kérdeztem, remélve, hogy nem bántom meg azzal, ha hazugsággal vádolom.

- Gyorsan tanulsz – vágta rá egy vigyor kíséretében, ám az nem sokáig maradt az arcán. – Nem hiszem, hogy…

- Állj! – szóltam közbe, mielőtt még tovább mondhatta volna. – Ha most azt akarod mondani, hogy nem hiszed, hogy tudnom kellene róla, sikítani fogok! Annyi minden van körülöttem, amiről fogalmam sincs. Nem tudom, miért vagyok itt, nem tudom, mi van a családommal otthon, nem tudom, mit hoz a jövő, hogy mennyi ideig leszek itt, és hogy mi lesz mindennek a vége. És az igaz, hogy nem beszélem az ősi nyelvet, de azt még én is értettem, hogy rólam volt szó. Wrath, Tohr és Qhuinn miattam szólalkoztak össze, és nagyon szeretném megtudni az okát.

Beth meglepetten nézett rám, majd hirtelen összeszedte magát és bólintott.

- Rendben – mondta. – De előre szólok, hogy ne értsd félre a dolgokat.

- Oké – vágtam rá izgatottan, és már türelmetlenül vártam, hogy végre megtudhassam azt a titkot.

- Tetszel Qhuinn-nek – mondta egyszerűen, mire nyeltem egy nagyot, bár ez nem volt túl nagy meglepetés számomra, hiszen elég egyértelművé tette mindezt, mikor pár órája itt voltunk kettesben.

- És? – ütöttem tovább a vasat.

- És meg akar majd szerezni téged – folytatta, ami azért már szíven ütött egy csöppet. Ez persze nem kerülte el Beth figyelmét. – Na látod, ezért nem akartam elmondani – sóhajtott fel. – Figyelj, Corie. Nem kell félned Qhuinntől, hiszen nem vadember, bár az is igaz, hogy a nők nehezen tudnak ellenállni neki, de amennyiben te nem akarsz tőle semmit, azt ő tiszteletben fogja tartani. Wrath csak erre hívta fel a figyelmét az étkezés közben. A vendégünk vagy és vigyázunk rád.

- Aha – bólogattam, de igazán nem jutott el a tudatomig, hogy miről is beszél. Csak az járt a fejemben, hogy Qhuinn kivetette rám a hálóját és én bizony bele is estem már. A testem intenzív reagálását a közelségére nem hagyhattam figyelmen kívül, ahogy azt sem, hogy milyen csillogó szemmel nézett rám.

- Ne aggódj emiatt, hallod? – folytatta Beth. – Csak egy szavadba kerül, ha Qhuinn esetleg átlépne valamilyen határt, és Wrath gondoskodni fog róla, hogy biztonságban legyél. De ezt Qhuinn is tudja egyébként, szóval azért mondom, hogy nem kell félned tőle.

- Oké – vágtam rá ismét. – Értem, és köszönöm. – Megköszörültem a torkom. – De ha most megbocsátasz, azt hiszem, ezt szeretném egyedül átgondolni.

- Persze – állt fel a székéről. – Ha kellenék, a dolgozószobában megtalálsz – búcsúzott, majd mikor becsukódott mögötte az ajtó, ráborultam az asztalra. Fejemet a karomra fektettem és szorosan behunytam a szemem. Qhuinn akar engem… Ez zakatolt a fejemben. Na meg persze az, hogy én mit akartam. Hazamenni? Élvezni a lehetőséget, hogy a testvérekkel lehetek? Vagy őt? Istenem, teljesen szét voltak zuhanva az érzelmeim.

A következő perceket ugyanúgy elnyúlva az asztal mellett, mozdulatlanul töltöttem, majd hirtelen megéreztem egy lágy simítást a hajamon, mire felkaptam a fejem. Nem meglepő módon Qhuinn állt mellettem. Még mindig ugyanabban a szerelésben volt, mint korábban, de az arckifejezése ezúttal más volt. Most nem csibészes és viccelődő, hanem elgondolkozó. Úgy méregetett, mintha akkor látna először, pedig semmim sem változott azóta, hogy elment. Még mindig a melegítőmben voltam és a hajam is ugyanolyan össze-vissza volt, de eszembe se jutott, hogy esetleg kezdjek vele valamit. Annyi minden más volt, ami teljesen lekötötte a figyelmemet.

Elsősorban persze pont az előttem álló izomkolosszus.

O*o*o*O

Qhuinn szíve hirtelen megugrott, mikor meglátta Corie-t, amint az asztalra dőlve ül. Világosbarna haja össze volt ugyan fogva egy hajgumival, de néhány tincs kiszabadult belőle és azok most szanaszét hevertek körülötte. Nem tudott mit tenni, azonnal meg kellett érintenie.

A sürgető parancs olyannyira erősnek bizonyult, hogy a következő másodpercben már ott is állt mellette, és bármennyire is nem akarta lerohanni a lányt, vagy épp megrémiszteni, ujjaival lágyan a hajába túrt. Ám a reakció nem az volt, mint amit várt volna. Szerette volna, ha Corie elmosolyodik, mikor meglátja, de a lány inkább felpattant és elhátrált tőle. A könyvtár egészét betöltötte a félelem és a hirtelen támadt harag csípős illata.

- Ne haragudj! – szabadkozott azonnal. – Nem akartalak megijeszteni.

- Mit akarsz tőlem? – támadt neki a lány, és ez igencsak megdöbbentette Qhuinnt. Ami azért volt nagy szó, mert nem sok olyan dolog volt az életben, amin ő még meg tudott lepődni. Borzalmas életének egyetlen előnye az edzettsége volt, ám abban a pillanatban ez is cserbenhagyta.

- Megígértem, hogy találkozunk, ha visszajöttünk – válaszolta magától értetődően, és ledobta magát a székre, amin korábban is ült. Csizmás lábát feltette a mellette lévőre és bokában összefűzte őket. Félredöntötte a fejét és úgy tanulmányozta tovább a lányt, aki villámokat szóró szemekkel nézett hol rá, hol az ajtóra, mintha azt latolgatná, hogy elmeneküljön-e avagy sem. – Miért haragszol rám?

Corie hangos ciccegését ismét nem tudta hová tenni, de nem engedte, hogy az értetlenség kiüljön az arcára. Azt már nem!

- Még kérdezed? – csattant fel a lány, mire Qhuinn szemöldöke a homloka közepéig szaladt, hanem feljebb.

- Mi van? – kérdezte. – Mit csináltam?

- Mintha nem tudnád. – Corie megrázta a fejét, majd kerülve a fiú tekintetét, folytatta. – Hogy lehetsz ennyire érzéketlen az emberekkel?

- Érzéketlen? – Úgy pattant fel a székről, mintha alágyújtottak volna, és egy lépésből Corie előtt termett, aki ennek láttán ismét megpróbált elhátrálni, de Qhuinn nem engedte neki. Megragadta mindkét karját és egyhelyben tartotta. Arra külön ügyelt, hogy ne okozzon neki fájdalmat, de azt nem volt hajlandó megkockáztatni, hogy a lány faképnél hagyja magyarázat nélkül.

- Engedj el! – parancsolt rá Corie, de elengedte a füle mellett a szavakat.

- Előbb mond el, miért gondolod, hogy érzéketlen vagyok.

Corie határozottan nézett a szemébe annak ellenére, hogy megijedt tőle, majd dühösen hadarni kezdett.

- Előbb eljátszod nekem a jófiút, aki érdeklődik irántam, aztán meg elmész valami lebujba és felszeded az első ribancot, aki szembejön veled. Mégis milyen ember vagy te?!

Qhuinn a szavak hallatán úgy tántorodott hátra, mintha valaki egy vaskalapáccsal mellkason találta volna. Corie szavai igazak voltak. Qhuinn napi rendszerességgel végezte eme tevékenységét és ezzel természetesen meg is volt elégedve, de más szájából hallani – főleg Corie-éból -, felkavaró élmény volt számára.

Egyetlen egy kis különbséggel.

- Nem az történt, amire gondolsz – mondta, és maga előtt sem nagyon tudta letagadni, hogy bizony magyarázkodik egy emberi lánynak. Őrület!

- Tényleg? – nevetett fel a lány, de a hangban szemernyi jókedv sem volt, csak gúnyos felhang. – Had találjam ki! Én vagyok életed szerelme és többé rá se nézel senki másra. Ugye?

Enyém!

Az érzés ezúttal is telibe találta, méghozzá olyan intenzitással, hogy a térde megroggyant, de tartotta magát. A félelem száraz illata lassacskán elpárolgott a levegőből és helyét átvette a féltékenység, ami mögött ott lappangott a harag.

Qhuinn nem akarta elhinni, hogy Corie valóban így érez iránta. Persze nem találkozott még olyan lánnyal, aki ellen tudott volna állni neki, de Corie nem csak az ágyába akarta cipelni abban a pillanatban, hanem kikaparni a szemét, amiért mással volt. Legalábbis a lány azt feltételezte, hogy mással volt.

- Egyetlen egy lányt sem szedtem fel ma – vallotta be őszintén, és igyekezett, hogy ez a hangján és az arcán is észrevehető legyen.

- Na persze – fújtatott Corie. – Mert az önmegtartóztatásról vagy híres!

Amint ezt kimondta, az egész arca pirossá vált a hirtelen zavartól, amit Qhuinn hihetetlenül elragadónak és szexinek talált. Legszívesebben a karjába kapta volna, hogy megcsókolja és megpörgesse a levegőben, mielőtt felviszi az ágyába.

- Tudod – folytatta Corie ismét támadó hangon. – Ismerlek téged, és ismerem a szokásaidat is – utalt azokra a könyvekre, amik az otthonában bemutatták a testvériség világát, benne az összes szereplővel.

- Átkozott könyvek! – mordult fel Qhuinn olyan halkan, hogy a lány biztosan nem hallhatta meg. – És ennyivel már el is vagyok intézve, ugye? – csattant fel ezúttal ő. – Tudod rólam, hogy szeretem a lányokat és ezzel már le is írtál.

- Szeresd őket, ha akarod, csak engem hagyj békén!

Qhuinn önkéntelenül elmosolyodott, mikor meghallotta a hazugságot. A lányt majd’ szétvetette a vágy, hogy vele legyen, de még saját magának sem vallotta be, hogy így érez. Éppen ezért Qhuinn saját kezébe vette a dolgok irányítását.

- Corie – ejtette ki lágyan a nevét. – Tudom, hogy most is kívánsz engem – mondta nagyon egyszerűen, mire a lány még vörösebb lett, mint volt.

- Nem igaz! – tiltakozott.

- Érzem az illatát. – Mosolya ezúttal olyan szélessé vált, hogy kilátszódtak megnyúlt szemfogai. Corie tekintete azonnal rájuk villant és az illata még erősebbé vált. A szemfogak látványa még jobban feltüzelte a vágyát, ami Qhuinnre is legalább annyira hatott. Úgy érezte egy percen belül el tudna élvezni a nadrágjában. – Kókusz és vanília illatod van – mondta, miközben mélyen beleszippantott a levegőbe, hogy még többet kapjon belőle.

- Hagyd abba – kérte Corie elhaló hangon, és maga köré fonta a karjait, mint aki szégyelli magát és mindazt, ami a testében lejátszódott.

- Imádom az illatodat – suttogta a fiú, és ismét közelebb ment hozzá. Olyannyira, hogy már alig néhány centi választotta el őket egymástól. Lehajolt, hogy nagyjából egy vonalba kerüljenek, majd alig érintve megcirógatta a tűzrózsákat az arcán. – Esküszöm neked, hogy senkivel sem voltam ma – mondta ezúttal nagyon komolyan, mire Corie szája alig láthatóan kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de végül mégiscsak a hallgatás mellett döntött.

Qhuinn ezt jó jelnek vette és közelebb hajolt hozzá. A lány szemei kikerekedtek, mikor rájött mit következik, de nem állította meg. Egészen addig, míg az ajkuk már-már összeért. Akkor elhúzódott és lesütötte a pillantását.

- Mi a baj? – kérdezte Qhuinn meglepően kedves hangon. A szexben – amibe már a csókolózás is beletartozott nála -, sosem volt türelmes. Szerette, ha az események zajlanak és nincs bukkanó közben.

Corie válasz helyett csak megrázta a fejét, de Qhuinn nem volt hajlandó engedni neki. Meg kellett csókolnia, méghozzá egy percen belül, különben felrobban, mint egy csomag pattogatni való kukorica, amit túl sokáig hagytak a mikróban.

- Mond el! – kérte, és gyengéd erőszakkal a lány álla alá nyúlt, hogy a szemébe tudjon nézni. A csokoládébarna íriszek zavartságot mutattak, amit a fiú nem tudott hová tenni.

Végül Corie alig hallható hangon megszólalt.

- Én még sohasem csókolóztam senkivel.

Ez a néhány szó örök időkre bevésődött Qhuinn emlékezetébe. Csak nem…? De igen… Az, hogy még nem csókolózott, csakis azt jelentette, hogy Corie bizony még ártatlan volt. A levegő is a tüdejében rekedt, ahogy végképp eljutott a tudatáig mindez és érezte, amint a testéből hirtelen fűszeres illat kezd kipárologni. Nem volt még olyan erősen érezhető, hogy Corie-nak is feltűnjön, de bizony önmaga előtt el kellett ismernie, hogy a tudat, miszerint a lányt még sosem érintette meg férfi, kiváltotta belőle a megjelölés ösztönét. Persze nem számított volna az sem, ha lett volna már az életében szerető, Qhuinn akkor is kezét-lábát törte volna érte, hogy az övé lehessen, de így… csak még jobban akarta.

Istenem, most segíts!

- Ne aggódj! – simogatta meg az arcát, hogy megnyugtassa. – Majd én vezetlek.

Corie nem tiltakozott sem szóban, sem máshogy, sőt a szemében vad lángok gyúltak, ami megadta Qhuinn-nek az engedélyt. Lassan ismét előrehajolt és bizony, mintha ő is most csinálná először, lágyan megérintette a puha ajkakat. Óvatosan cirógatta őket, nem kapkodva el semmit, hogy Corie-nak elég ideje legyen hozzászokni az új érzésekhez, majd mikor a lány készséggel szétnyitotta ajkait, visszafogva ösztöneit, nyelvével lassan behatolt a szájába és megmutatva neki hogyan kell, felfedezőútra indult. Azonban mikor a lány ráérezve a dologra visszacsókolta, egész testében megborzongott. Biztatta a lányt, hogy vegye át az irányítás, de mikor úgy tűnt Corie nem akarja, lassan visszavonulót kezdett fújni, nehogy túl messzire menjenek. Igen ám, csakhogy Corie amint megérezte, hogy mire készül, hirtelen a nyaka köré fonta a karját és magához szorította. Olyan szorosan, ami egy embernek sok lett volna, de Qhuinn-nek meg sem kottyant. Élvezte, hogy a lány azt tesz vele, amit csak akar, miközben ő a derekát és a hátát simogatta, majd felcsúsztatta az egyik kezét és a tarkójánál a hajába túrt.

Mikor már egyikük sem bírta levegő nélkül, lassan elhúzódtak egymástól. Qhuinn felemás színű szeme, mellyel tökéletesen látott, szinte falta Corie kipirult arcának látványát. Behunyt szemmel pihegett, homlokát Qhuinnének támasztva, miközben a fiú az ősi nyelvet használva az Őrzőhöz kezdett imádkozni, megköszönve neki, amiért elhozta neki a lányt.

- Fantasztikus vagy – sóhajtott fel Qhuinn egy kis idő elteltével.

- Nem értünk egyet – vágta rá Corie, de még mindig nem volt hajlandó kinyitni a szemét. Úgy tűnt, kissé még kábult.

- És ebben? – kérdezte, majd ismét a lány szájára tapadt, de közel sem olyan lassan, mint először. Ezúttal magabiztos volt és szenvedélyes. Olyannyira, hogy észre sem vette, amint széles tenyere egyre lejjebb indul, először csak Corie derekára, majd még lejjebb a fenekére, ami egyszerre volt hihetetlenül izgató és félelmetes a lány számára.

Elrántotta magát Qhuinntől, aki azonnal feljebb emelte a kezét, hogy a derekánál fogva egyhelyben tartsa.

- Sajnálom, de… - zihálta a fiú levegő után kapkodva.

- …de nem ehhez vagy szokva – fejezte be helyette Corie. – Nem olyan vagyok, mint azok, akikkel eddig voltál.

- Tudom – vágta rá Qhuinn komolyan. – És ez tetszik benned. Veled nem azt akarom, amit velük – mondta, majd mikor Corie kérdőn felemelte a szemöldökét, helyesbített. – Mármint nem úgy akarom. Téged nem csak egy éjszakára akarlak.

- Ne szaladjunk annyira előre – tiltakozott a lány, és kilépett az öleléséből, hogy legyen közöttük egy kis távolság.

- Oké, persze, rendicsek – bólogatott Qhuinn ismét fülig érő szájjal, majd hogy megmutassa, mennyire jófiú is tud lenni, ismét helyet foglalt, így megtartva a távolságot maguk között.

Corie habozott néhány pillanatig, majd ő is leült, így egymással szembe kerültek az asztal két ellentétes oldalán.

- Nem fogok lefeküdni veled – jelentette ki hirtelen, amin Qhuinn jót mosolygott.

- Egyelőre – vágta rá, mire Corie elhúzta a száját.

- És mi van, ha soha? – ütötte vissza a labdát.

- Az teljességgel kizárt – rántotta meg Qhuinn a vállát lazán, ami – hiába titkolta -, igenis tetszett a lánynak.

- Na jó, váltsunk témát – javasolta azért.

- Rendben – bólintott rá Qhuinn, és megigazította az egyik tőrét, ami a nadrágja övén lógott.

O*o*o*O

Qhuinn társaságában repült az idő. Miután túljutottunk a kezdeti „szeretnélek leteperni most azonnal” igencsak zavarba hozós részen, egészen jól elbeszélgettünk. Kiderült, hogy van bennünk egy csomó közös; példának okáért ő is utálta a focit, akárcsak én, valamint a baseballt sem kedvelte túlságosan. Viszont a kocsikért oda volt, ami rám annyira már nem jellemző, de szívesen végighallgattam a lelkes történetet az ő kis babyjéről, ami egy fekete Hummer volt. Ezzel sem sokat mondott nekem, de a lényeget így is értettem: imádja.

Ezután következtek az apróságok, mint például kedvenc zene, film és könyv… Ezekből több is volt az én listámon, míg az övén annál kevesebb.

- Az olvasás nem az én műfajom – mondta egyszerűen, amin nevetnem kellett.

- Akkor mi a te műfajod?

Félig leeresztett szemhéja mögül nézett fel rám, méghozzá elég célzatosan, ami azonnal pirulásra késztetett, és inkább nem firtattam tovább a dolgot. Nem volt nehéz kitalálni mire gondolt: egy valóságos Isten volt az ágyban, mivel az volt az ő terepe.

- Oké, térjünk rá a zenére – váltottam gyorsan témát.

- Csakis rock – vágta rá habozás nélkül.

- Az a fajta, aminél még az embernek megmarad a dobhártyája, vagy az, amit az elmebajosok és a süketek hallgatnak? – kérdeztem kajánul vigyorogva, és ezúttal ő nevette el magát.

- Nagyon vicces – grimaszolt. – Az elmebajosokat támogatom.

- Nem vagyok meglepve – kacérkodtam továbbra is, miközben tekintetem egy pillanatra megállt csodás ajkain. A csókunk emléke beszivárgott az emlékezetembe és éreztem, amint ismét felforrósodik a testem. Istenem, annyira finom volt, ahogy nyelvével felfedezte a számat… Már alig vártam, hogy megismételjük, vagy ami még jobb, tovább menjünk. Őrülten vágytam Qhuinn érintésére, pedig még egyáltalán nem készültem fel mindarra, amit ő és a testem is szeretett volna.

Ha csak elképzeltem, hogy meztelenül vagyunk az ágyában, félelem kerített hatalmába. Tudtam milyen az itteni vámpírok természete, ha a szexről volt szó. Olvastam a testvérek könyveit – bár próbáltam nem túl sokat gondolni rájuk, mert attól úgy éreztem magam, mintha kukkoló lennék -, de attól még nem tagadhattam le, amit tudtam. Qhuinn szenvedélye olyan volt, mint egy kitörni készülő vulkán, és én egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy képes lennék mindazt elviselni.

- Mire gondolsz? – kérdezte ugyanúgy, mint pár órával korábban.

- Mintha nem tudnád – fordítottam el a tekintetem, mert képtelen voltam állni annak a felemás szempárnak a buja csillogását.

- Tényleg tudom – vigyorgott. – Érzem az illatodon.

Megborzongtam. El is felejtettem, hogy a vámpírok megérezték az érzelmek illatát, így pontosan tudták mikor hazudnak nekik, mikor félnek tőlük, vagy éppen mikor kívánják meg őket. Kókusz és vanília illatod van… Ezt mondta Qhuinn. Nehéz volt elképzelni, hogy tényleg az lenne, mivel az én fejletlen orrom nem érezte csak a tusfürdő és a sampon illatát.

Zavarban voltam, amiért ennyire ki voltak szolgáltatva neki az érzéseim, ezért próbáltam biztonságosabb vizek felé terelni a beszélgetés további fonalát. A filmek kerültek terítékre, aminek meg is lett az eredménye.

- Holnap, amikor hazaérek, mozizunk, mit szólsz hozzá? – kérdezte, miután megtudtam, hogy a házban mozi terem is van.

- Nagyszerű ötlet – bólintottam rá, és már alig vártam, hogy kettesben legyünk a sötét teremben. Éppen ezért szöget ütött a fejemben valami. – Szólunk másnak is? – kérdeztem.

Qhuinn félreértve a kérdést, azonnal bólintott.

- Ha szeretnéd, akkor persze – mondta. – Majd megkérdezem Johnt meg Blayt. Rhage és Mary tuti, hogy jönnek. Ők mindig ott vannak Rhage filmmániája miatt.

Nem akartam túl hevesen tiltakozni a társaság ellen, ezért inkább rábólintottam, majd Blay-en kezdtem gondolkozni. Ő volt Qhuinn legjobb barátja, szinte együtt nőttek fel. Eszembe jutott, milyen feldúlt volt az étkezésnél, és úgy döntöttem, rákérdezek az okára.

Qhuinn nem nagyon örült ennek. Arca azonnal elkomorult és összevonta a szemöldökét.

- Nem kellene erről beszélnünk.

- Szerintem viszont kellene – mondtam magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam. – Ha sok időt akarsz velem tölteni, a barátaidnak meg kell kedvelniük. Ahogy láttam Johnnak nincs velem baja, de Blay ki nem állhat.

Qhuinn méregetett egy percig, majd megadóan felsóhajtott.

- Blay a legrégebbi barátom – mondta, mire bólintottam.

- Igen, tudom.

- De ő már nem úgy érez irántam, mint régen – folytatta. – Többet érez, mint barátság…

- Ó. – Csak ennyire futotta tőlem, mikor is felrémlett előttem egy bizonyos jelenet az egyik könyvből, ami valamiért addig a pillanatig nem jutott eszembe.

„- Csak egyszer! - suttogta Blay tétován. - Csak egyszer tedd meg! Hogy tudjam, milyen érzés.

Qhuinn rázni kezdte a fejét.

- Nem... Nem hiszem, hogy...

- Kérlek!

A következő pillanatban Qhuinn tenyere Blay vastag nyakára fonódott, és két kezébe fogta a fiú kemény állát.

- Biztos vagy benne?

Amikor Blay bólintott, Qhuinn kicsit hátrahajtotta a barátja fejét, majd oldalra biccentette, és ott tartotta, miközben lassan közeledett hozzá. Mielőtt az ajkuk találkozott volna, Blay lehunyta a szemét, megremegett, és...

Ó, milyen csodálatos volt! Blay száját hihetetlenül puhának és édesnek érezte.

A nyelvnek valószínűleg nem kellett volna részt vennie a kísérletben, de nem lehetett visszatartani. Qhuinn megnyalta Blay szájának belső oldalát, majd mélyebbre dugta, miközben erősen magához szorította a fiút, és úgy tartotta átölelve. Amikor végül felemelte a fejét, Blay szemében látszott, hogy most bármit megengedne neki. Csak történjen meg, aminek meg kell történnie!

De nem történt meg. Qhuinn nemet mondott a barátjának, mert azzal túlléptek volna egy határt, ami örökre tönkre tette volna a barátságukat és ezt nem akarta megkockáztatni.”

Csakhogy ez mind nem változtat a tényen, hogy Blay szerelmes volt Qhuinnbe. És az, hogy ő pedig irántam kezdett el érezni valamit, csak még jobban összetörte Blay szívét. Abban a pillanatban, hogy erre rájöttem, nagyon szerettem volna bocsánatot kérni Blaytől, amiért betoppantam az életükbe és még nagyobb fájdalmat okoztam neki, mint amivel már így is együtt kellett élnie. El sem tudtam képzelni, milyen érzés lehet számára nap, mint nap látni vágyai tárgyát, beszélni vele, látni, hogy mindenféle nőkkel van. Számomra sem volt könnyű, pedig nem voltam szerelmes Qhuinnbe, csak vonzódtam hozzá.

- Tudsz róla, ugye? – zökkentett ki a mély hang a gondolataimból. Felnéztem az arcára. Komoly volt, talán túlságosan is. – Látom rajtad, hogy igen. Az is benne volt a könyvben, amit olvastál rólunk, ami az orvosi szobában történt.

Nem akartam hazudni neki, így bólintottam.

- Megváltozott rólam a véleményed, tudva, hogy majdnem lefeküdtem a legjobb barátommal, aki fiú?

Megütközve bámultam rá.

- Miért változott volna? – kérdeztem vissza.

- Mert valóban kívántam őt – mondta rezzenéstelenül. – Annak ellenére, hogy fiú, le akartam vele feküdni.

Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék erre. Nem ítéltem el, bár megérteni sem nagyon tudtam, csak elfogadni. Végülis nem válogathatjuk meg, hogy kihez vonzódunk, nem igaz? Én sem tudtam semmit sem tenni az ellen, hogy ne érezzek úgy Qhuinn iránt, ahogy éreztem.

Qhuinn viszont félreértette a hallgatásomat. Láttam rajta. Azt hitte, undorodom tőle, vagy valami ilyesmi.

- Hát jó – mondta, majd felállt és elindult az ajtó felé.

Nem akartam, hogy elmenjen. Felpattantam és megragadtam a karját, hogy visszatartsam. Meglepetten nézett rám, de nem hagytam időt gondolkodni. Magabiztosan a nyaka köré fontam a karom, amihez bizony lábujjhegyre kellett állnom, hogy elérjem, olyan magas volt hozzám képest, és a szájára tapadtam. Máshogy nem lehetett volna a tudtára adni, hogy elfogadom, ami közöttük történt, vagyis inkább majdnem megtörtént.

Nem habozott, azonnal visszacsókolt. Izmos karjait a derekam köré fonta és úgy szorított magához, hogy majdnem eltörte a gerincemet. Éreztem rajta, hogy szeretne továbbmenni, még akkor is, ha tényleges szeretkezés nem történik, de túl korai lett volna, és még azelőtt le kellett állítanom magunkat, mielőtt túl messzire mentünk volna. Ezért bevetve minden határozottságomat, elhúzódtam tőle, de nem bontakoztam ki az öleléséből. Jó volt érezni a kezét a hátamon.

- Semmivel sem lettél kevesebb a szememben – suttogtam szinte a szájába, mire olyan szívdöglesztően mosolygott, hogy az elhatározásom ismét kezdett szétesni. Kénytelen voltam eltolni magamtól, hogy friss levegőhöz jussak végre, és ésszerűen gondolkodhassak. – Hol is tartottunk? – kérdeztem visszahúzva a székhez.

- A mozinál – válaszolta készségesen, ám mielőtt még folytathattuk volna a beszélgetésünket, a lehúzódó redőnyök hangja visszarántott minket a valóságba.

- Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Háromnegyed hat – nézett a márkás karórára, ami a csuklóján volt. – Nemsokára kezdődik az utolsó étkezés – mondta.

Hirtelen megkordult a gyomrom és ráébredtem, hogy az első étkezés óta bizony hosszú órák teltek el, és én nem ettem semmit.

- Gyere, menjünk – fogta meg a kezem és már indult volna az ajtó felé, de én megtorpantam.

- Várj! – mondtam. – Így nem mehetünk ki.

- Miért? – kérdezte meglepetten.

- Először is, mert Wrath és Tohr leordítják a hajadat, ha meglátnak – magyaráztam. – Másodsorban Blay miatt. Nem akarok neki még több fájdalmat okozni.

- Sok lánnyal látott már együtt ennél… izé… bensőségesebb helyzetben is – motyogta halkan, kerülve a pillantásomat.

Ha csak rágondoltam, hány lánnyal volt már együtt, kirázott a hideg és elöntött valami megmagyarázhatatlan területféltési ösztön. Meg tudtam volna ölni azokat a lányokat csak azért, mert hozzá mertek érni Qhuinnhez, de még azért is, mert egyáltalán rá néztek.

- Az más volt – tértem vissza a jelenbe. – Őket nem kellett az otthonában látnia. Ez klasszisokkal ront a helyzeten, nem gondolod?

Mikor megszólalt, az ősi nyelvet használta, amiből semmit sem értettem, de a hangsúlya arról árulkodott, hogy valami nagyon szépet mondott.

- Ez mit jelent? – kérdeztem.

- A szíved nemes, akár a lelked, Kedvesem. Csodálatos ajándék a számomra, hogy beléptél az életembe, hogy beragyogd sötét nappalaimat – mondta mélyen a szemembe nézve.

A szívem őrült ritmusra kapcsolva ostromolta a bordáimat, míg szemeimet elfutották a könnyek. Sosem hallottam még semmi ehhez foghatót.

- Köszönöm – suttogtam teljesen meghatódva, mire Qhuinn elmosolyodott és lágy csókot lehelt a számra.