6. fejezet - Kötelék

Sziasztok!

Íme a következő fejezet. :)

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre, szóval várom a komikat!:D

Jó olvasást.:)

Az ötletem, miszerint tartsuk titokban mindazt, ami elkezdett kialakulni közöttünk, rövid életűnek bizonyult.

- Meg fogják érezni rajtam az illatodat, ahogy rajtad is az enyémet – magyarázta Qhuinn. – Nincs sok értelme titkolózni.

- A francba… - fújtattam idegesen.

Qhuinn lágyan megsimogatta az arcomat és én elcsodálkoztam rajta, mennyire természetesnek hat az érintése. Mintha mindig is ismertem volna és már rég hozzászoktam volna a kedves cirógatáshoz.

- Ne aggódj állandóan – mondta.

- Könnyű azt mondani – húztam el a számat. – Wrath őrjöngeni fog, ha meglát minket együtt.

- Ő ugyan nem fog látni – utalt a király vakságára viccesnek szánt hangon, de valahogy nem voltam olyan hangulatban, hogy nevessek.

- Inkább menjünk – mondtam. – Essünk túl rajta.

Qhuinn még egy gyors puszit nyomott a számra, ami akár erőgyűjtésnek is tűnhetett, majd elindultunk az étkező felé. Szándékosan nem voltam hajlandó fogni közben a kezét, pedig ő igenis szerette volna. Nem akartam még több okot szolgáltatni a veszekedésre.

Megértettem Wrath-t, hiszen az ő felelőssége voltam, akár tetszett a dolog, akár nem. Ha bármi történik velem, az Őrző őt fogja felelősségre vonni. Természetes, hogy nem akart összetűzésbe kerülni vele.

Másrészt ott volt Blay, akinek már így is forgott egy nagy kés a szívében. Nem állt szándékomban még egyet belédöfni.

Ám még szinte meg sem érkeztünk az étkezőbe, vad morgás hangzott fel, majd fülsértő nyikorgás, ahogy a király felpattant, hátratolva trónszerű székét.

- Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tőle?! – tajtékzott. A lába mellett George a két mancsára hajtotta a fejét, hogy minél inkább kikerüljön a veszélyzónából. Beth megfogta parancsolója egyik karját, mintha azzal akarná visszafogni és lenyugtatni. De mindhiába. Wrath úgy nézett ki, mintha egy pillanat múlva neki akarna rontani Qhuinn-nek, aki felszegett állal hallgatta a szidást.

Mások is voltak körülöttünk, bár nem tudtam rájuk figyelni. Éreztem, hogy valami nagyon rossz fog történni. Pánik lett úrrá rajtam, ahogy közelebb léptünk.

- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról, mi? – dühöngött tovább Wrath.

- Sajnálom, hogy ellent mondtam neked, királyom - mondta Qhuinn határozottan.

- Nem is ismered a lányt, mégis megszegted miatta a parancsomat – vágta rá Wrath. – Meg kell értened, hogy nem engedhetlek a közelébe. Túl veszélyes. Elsősorban az Őrző miatt, de ott van még az a tény is, hogy ember.

- Tisztelettel, de ez engem nem érdekel – mondta Qhuinn, mire eltátottam a számat.

Ez teljesen megőrült. Szinte már láttam magam előtt, hogy a király kitépi magát Beth karjából és ráveti magát a torkára, hogy a puszta kezével fojtsa meg ezért a sértésért.

John és Blay odaléptek mellénk. John Qhuinn karjára tette a kezét, mintha azzal kérte volna, hogy fogja vissza magát, mielőtt még nagyobb baj lesz.

- És az mennyire érdekel, hogy John életőre vagy? – tört ki a szó újra a királyból.

- Tudtam, hogy a házban van – közölte Qhuinn védekezés nélkül. – Nem felejtettem el a kötelességemet. Az életem adnám Johnért, és ezt te is tudod.

- Nem, nem tudom – vágta rá Wrath. – Ha ez a lány ennyire elveszi az eszedet, honnan tudhatnám, hogy nem fogod őt John elé helyezni?

- Felelős vagyok John életéért – mondta Qhuinn. – Nem azért mentem bele ebbe az egészbe, hogy megússzam a büntetést Lash miatt. Tudtam, mit vállalok, és be is tartom a szavam.

- Nekem viszont a szavad nem elég! – közölte Wrath borzalmas hangon.

Láttam, hogy néhányan levegő után kapnak. Ez valószínűleg valami nagy sértés lehetett a testvérek között, vagy inkább a vámpírok világában, mert Qhuinn szörnyen felháborodottnak tűnt.

- Sosem adtam rá okot, hogy kételkedj a hűségemben! – mondta.

- Eddig! – vágta rá Wrath keményen.

Súlyos csönd telepedett a helyiségre. Senki sem tudta mit mondhatna, vagy egyáltalán merjen-e beleszólni ebbe a vitába. Én a magam részéről szerettem volna Qhuinn elé állni és megvédeni a király haragjától. Nem sokra mentem volna vele az igaz, hiszen legalább ezerszer erősebb volt nálam, de nem ez volt a lényeg. Képtelen lettem volna tétlenül végignézni, hogy Qhuinn-nek baja esik.

- Nem mehetsz a közelébe! – jelentett ki Wrath ellentmondást nem tűrő hangon. – És ezt nem mondom el még egyszer.

A lábaim önálló életre keltek. Mire észbe kaptam, már valóban Qhuinn előtt álltam, úgy, ahogy egy pillanattal korábban elképzeltem. Határozottan néztem a királyra – aki bár nem látott, mégis pontosan tudta, ki és hol tartózkodik a helyiségben.

- Nem tilthatsz el tőle – mondtam.

- De igen!

Intett a fejével valakinek, aztán már meg is éreztem a karomon egy erős férfikéz enyhe szorítását. Egy másodperccel később vad morgás tört fel a hátam mögül. Ijedten kaptam oda a fejem és arra számítottam, hogy talán egy eltévedt tigrist vagy pumát fogok megpillantani, helyette viszont Qhuinnt láttam, amint vicsorogva mered a mellettem álló Rhage-re. Kezei ökölbe szorultak, mintha arra készülne, hogy bemos egy nagyot a testvérnek.

Igazság szerint meg kellett volna ijednem, hiszen nyoma sem volt annak a jóképű férfinak, aki igazából volt. Most sokkal inkább hasonlított egy vérengző vadállatra - főleg kivillanó, igen hosszú szemfogával -, mégsem éreztem félelmet. Tőle legalábbis. Az már más kérdés volt, hogy mi fog ebből kisülni, és annak milyen következményei lesznek.

- Rhage, engedd el a lányt! – szólt rá V, mire a karomról azonnal eltűnt a meleg tenyér.

- Qhuinn, uralkodj magadon, az istenért! – mordult fel Wrath, mire Qhuinn alábbhagyott a morgással, és a vicsorgást is sokkal visszafogottabbnak láttam.

- Tisztára, mintha kötődő szerelmes lenne – jegyezte meg valaki, mire eltátottam a számat. Ez irracionális volt. Alig pár órája ismertük csak egymást, márpedig a vámpírok világában, ha valakiben kialakult ez a fajta kötődés egy másik illető felé, az igencsak erős érzelem volt. Olyan, ami sokkal erősebb az egyszerű szerelemnél.

- Az nem lehet – suttogta másvalaki döbbenten.

- Pedig az – szólalt meg egy csengettyűre emlékeztető hang a konyhaajtóból. Az Őrző volt. Ugyanazt a fekete ruhát viselte, mint korábban. Az arca ezúttal nem volt eltakarva, miközben egyenesen Qhuinnre nézett. – Valóban szerelmes – tette hozzá csak úgy mellékesen. – Éppen ezért – fordult Wrath-hoz -, nem tilthatod el őket egymástól. A szerelem mindenképpen utat tör magának, bármi is áll az útjába.

- De Őrző… - kezdte volna Wrath, de persze nem tudta befejezni.

- Ellentmondasz nekem?! – keményedett meg az Őrző hangja az arcával együtt. Eltűnt róla a tündéri báj, helyette erő és hatalom sugárzott róla.

- Nem – hajtott fejet a király nagyon bölcsen. – De ha nem sértelek meg vele, a lány még olyan fiatal és ártatlan.

Éreztem, hogy az arcomat elönti a pír. Nem elég, hogy az egész ház előtt tárgyalták ki a szerelmi életemet, vagy valami hasonlót, most még a szüzességem is terítékre került. Csodás…

- Mond csak Wrath, Wrath fia – mondta az Őrző sokkal fesztelenebb hangon -, ha évekkel ezelőtt találkoztál volna a királynéddal, mikor még nem volt szerető az életében és még húsz éves sem lett volna, mit tettél volna?

Wrath nem felelt. Nem is volt rá szükség. A megjelölés illata, ami kipárolgott a bőréből, még számomra is érezhető volt, és ez megadta a választ.

- Pontosan – bólintott az Őrző. – Miért lenne más ez a helyzet?

A költői kérdés után egyszerűen eltűnt, legalább olyan gyorsan, mint ahogy megjelent. Csend telepedett az egész helyiségre. Nem igazán tudtuk, mit is mondhatnánk mindezek után, míg végül Rhage – a maga komolytalan módján - meg nem törte a feszültséget.

- Ehetnénk végre? – kérdezte. – Éhen halok.

- Fogd be, Hollywood! – mordult rá Wrath, de azért ő is helyet foglalt.

Az utolsó étkezés kínos hallgatásban telt, ami mindenki hangulatára rányomta a bélyegét. Ezúttal is Mary és Marissa között ültem, szemben Qhuinn-nel, de valahogy nem tudtam nem tudomást venni Blayről, aki közvetlenül Qhuinn mellett ült, és egyáltalán nem volt jó kedvében.

Qhuinn és Wrath valamilyen szinten tisztázták a dolgaikat – ezúttal is az ősi nyelvet használva -, és már nyugodtabb volt a légkör, de ahogy arra számítani lehetett, ezzel még nem volt letudva a dolog.

Az „étkezés” befejeztével mindenki elindult a saját szobájába. Qhuinn egészen az ajtómig kísért, ami nagyon is jólesett. Búcsúzóul kedveskedő csókot lehelt az ajkamra, aztán visszaindult a folyosón a saját szobája felé.

Én viszont képtelen voltam aludni. Miután lezuhanyoztam, csak forgolódtam az ágyamban. A gondolataim össze-vissza kavarogtak. A bűntudat – mert felforgattam mindenki életét -, már beborította az egész lényemet, és szinte fojtogatott. Friss levegőre lett volna szükségem… vagy inkább Qhuinnre.

Mély sóhajjal lerúgtam magamról a takarómat és kikászálódtam az ágyból. Kilenc óra volt, ami azt jelentett, hogy valószínűleg alszik már, de nem tudtam a fenekemen maradni. Felkaptam a köntösömet és már mentem is. Csakhogy nem tudtam melyik az ő szobája. Mikor elköszönt tőlem lefekvéskor, nem néztem meg, hová megy be. Alig vártam, hogy a forró vízsugár alá állhassak, így még azt sem vártam meg, hogy a következő szoba ajtajáig eljusson. Most persze már a fejemet vertem volna a falba, amiért ilyen ostoba voltam.

Más megoldás nem lévén, elindultam a földszint felé. Az egyik hűséges csak útba tud igazítani.

Furcsa volt, hogy a konyhában már most milyen nagy sürgés-forgás fogadott. Volt, aki főzött, míg mások a hozzávalókat készítették elő, vagy mosogattak. Természetesen Fritz vett észre először. Ráncos arcán széles mosoly jelent meg.

- Miben állhatok szolgálatára, kisasszony? – kérdezte azonnal. Csak úgy égett benne a tenni akarás.

- Beszélni szeretnék Qhuinn-nel, de nem tudom, melyik az ő szobája – mondtam elpirulva. – Lenne szíves…

- Persze, kisasszony – bólintott az idős hűséges, de egy lépés után megtorpant, mint akinek valami hirtelen az eszébe jutott. Úgy láttam, zavarban van. – Kisasszony, ha megengedi…

- Mi az? – kérdeztem mosolyogva. Tudtam, bármit is akar mondani, nem lesz sem sértő, sem durva. Nem olyan volt a stílusa.

- Qhuinn úrfi odáig van a csoki fagyiért. Talán, ha megtenné, hogy…

- Kiváló ötlet, Fritz, köszönöm – vágtam rá gyorsan. Legalább lesz egy indokom, amiért felébresztem. Nem mintha nem lett volna elég átlátszó magyarázat…

- Máris hozom – élénkült fel a hűséges arca, és már sietett is egy félreeső ajtóhoz, ami valószínűleg a kamrába nyílt. A következő pillanatban egy kisebbfajta vödörrel és két kristálykehellyel tért vissza. Tálcára tette őket két kiskanállal együtt, és boldog mosollyal az arcán indult felém.

- Odavezetem az úrfi szobájához – mondta feltűnő jókedvvel.

Kissé feszélyezve éreztem magam, amikor már a szobros folyosón voltunk, mert tudtam, hogy mindjárt megérkezünk. A gyomrom egy merő görcs volt. Mintha egy randi előtt állnék, és már késésben vagyok, de még mindig nem találtam meg a megfelelő ruhát.

- Egy kicsit… izé… ideges vagyok – szaladt ki a számon akaratlanul.

- Az úrfi nagyon fog örülni, hogy láthatja – válaszolta Fritz ragyogó arccal.

Nem gondoltam volna, hogy az öreg szeret kerítőt játszani, most mégis így állt a dolog. Tisztán észrevehető volt rajta, mennyire örül, hogy segíthet nekünk. Mintha csak a saját boldogsága múlna rajt, hogy mi összejöjjünk.

- Megérkeztünk – jelentette ki, mikor megállt az egyik ajtó előtt. A folyosó közepénél voltunk. Az én szobám úgy négyajtónyira lehetett onnan. – Úgy látom, szüksége lenne egy perce, úgyhogy ezt átadnám önnek, ha nem bánja – mondta, és felém nyújtotta a tálcát.

- Persze – habogtam, de azért átvettem tőle. – Köszönöm a segítségét – hálálkodtam.

- Igazán nincs mit, kisasszony – mosolygott rám, aztán már el is indult visszafelé.

Nem maradt más dolgom, csak be kellett kopognom. Mintha az olyan egyszerű lett volna. Igaza volt Fritznek, szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a bátorságom. Határozottan kifújtam a levegőt, aztán egy kézben egyensúlyozva a tálcát, felemeltem a másik kezem, és halkan bekopogtam - nem akartam, hogy az egész ház felébredjen.

Nem hittem volna, hogy azonnali választ kapok, az ajtó mégis kinyílt, és megjelent az egy szál alsónadrágban álló Qhuinn, mindössze fél méterre tőlem. Arcán először kérdőjelek sokaságát véltem felfedezni, aztán már csak a boldog mosoly maradt.

- Minek köszönhetem ezt a meglepetést? – kérdezte, bár alig hallottam a hangját.

Ahogy végignéztem izmos mellkasán, kockás hasán, vastag karjain, mintha a női mennyországba kerültem volna. Ez a tökéletes test csak maga a teremtő munkája lehet – gondoltam magamban, miközben próbáltam letépni róla a tekintetem. Persze nem sikerült. Sőt, mintha direkt kínos helyzetbe akartam volna hozni magam, lejjebb eresztettem a pillantásom, és elakadt a lélegzetem. A tapadós, fekete boxer egyáltalán nem tudta elrejteni előlem a férfiasságát, ami nos… igencsak jelentőségteljes volt, még így, ruhán keresztül is. El sem mertem képzelni milyen lenne anélkül.

- Föld hívja Corie-t! – kuncogott fel Qhuinn úgy egy óra múlva. Vagy talán egy nap is eltelt, mióta kocsányon lógó szemmel bámultam?

Megráztam a fejem, aztán kényszerítettem magam, hogy felnézzek az arcára.

- Hoztam… - emeletem meg a tálcát, csak hogy csináljak valamit, de elfelejtettem, mi is van rajta. Gyorsan lepillantottam a vödörre, aztán vissza Qhuinnre. - …fagyit.

- Igen, azt látom – vigyorgott teli szájjal. – Gyere be! – intett a fejével a szoba belseje felé és félreállt az útból.

Remegő térdekkel léptem át a küszöböt és néztem körül. Qhuinn szobája nem sokban különbözött az enyémtől. Ez is kék volt, de jó két árnyalattal sötétebb, mint az enyém. Egy kicsit rendetlenebb is volt, de mit várhat az ember egy férfitól…? A gardróbszoba ajtaja nyitva volt, mögötte márkásabbnál márkásabb ruhák és fegyverek sorakoztak. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis megtörtént. Ilyen konkrétan látni, hogy mivel foglalkozik nap, mint nap, ijesztő volt.

- Tedd csak le az ágyra – mutatott balra Qhuinn, mire arra fordultam.

Bár ne tettem volna. Az ágy még az enyémnél is nagyobbnak tűnt, de az is lehet, hogy csak a tudatalattim akarta annak látatni. Kissé össze volt túrva az ágynemű, ami igencsak pajzán gondolatokat indított el a fejemben. Szinte láttam magam előtt, ahogy kettőnk összefonódó teste teszi ilyen egyenetlenné a takarót és a lepedőt.

Hogy kizárjam ezeket az ábrándokat, gyorsan letettem az ágy szélére a tálcát és megfordultam, hogy lássam, mit csinál Qhuinn.

A gardrób előtt állt, immár fekete melegítőnadrágban, és épp egy trikót húzott magára. Szerettem volna rászólni, hogy ne vegyen fel semmit, sőt, ami eddig rajta volt, azt is inkább dobja a földre, de nem tettem. Helyette beleharaptam a nyelvembe, nehogy véletlenül kicsússzanak a szavak.

Háttal állt nekem, így alaposan szemügyre vehettem a tarkójára tetovált háromsoros bonyolult mintát. Az egyik könyvből emlékeztem rá, hogy azt a dátumot jelenti, amikor kinevezték John életőrének. Nem beszéltem az ősi nyelvet, így nem tudtam elolvasni, de azt el kellett ismernem, hogy V egy valóságos művész. Ő készítette és valóban gyönyörű tetoválás volt.

Mikor kész volt, odajött hozzám, és lágyan az ajkaimra nyomta az övéit. Megborzongtam a rám törő érzéstől. Mennyei volt. Nem akartam, hogy vége legyen, így mikor el akart húzódni, a nyaka köré fontam a karom, és ezúttal én csókoltam meg őt. Szenvedélyesen, kapkodva, mintha az utolsó csepp víz lenne a sivatagban. Zihálva bontakozott ki az ölelésemből.

- Lassítanunk kellene – sóhajtotta, de éreztem, mennyire nehezére esik leállítania mindkettőnket.

Csak bólintani bírtam. A vágy teljesen elvette az eszem. Meg is rökönyödtem könnyűvérűségemen, mikor tudatára ébredtem a cselekedetemnek. Zavartan lefejtettem a nyakáról a karom és hátrébb léptem.

- Csoki fagyi? – kérdezte lelkesen. Biztos voltam benne, hogy csak nekem akarja megkönnyíteni a helyzetet, így mosolyogva bólintottam.

- Fritz mondta, hogy szereted.

- A kedvencem – vágta rá, azzal már le is húzott az ágyra. A tálca közöttünk feküdt, elegendő helyet biztosítva mindkettőnknek.

Nem kérdezte meg, miért jöttem, és én sem mondtam semmit róla. Csak csendben figyeltem, hogy felnyitja a vödröt, szed az egyik kehelybe, aztán belekanalaz, és felém nyújtja. Előrehajolva, kissé feszengve kinyitottam a számat. Imádtam a csoki fagyit… Édes, hideg íze átjárt tetőtől talpig, végigborzongatva az egész testem. Épphogy lenyeltem az első falatot, máris kaptam a következőt.

Qhuinn olyan elégedett arcot vágott, mintha ő maga enné ezt a csodát. Nekem viszont nem tetszett ez az egyoldalú kényeztetés. Fogtam a vödröt és szedtem a másik kehelybe is. Mikor felnéztem, rendesen megijedtem. Qhuinn arcán nyoma sem volt se elégedettségnek, se örömnek. Csak a tömény megbántottságnak.

- Visszautasítod az ételt, amit ajánlok neked? – kérdezte rekedten.

- Nem – vágtam rá gyorsan, bár nem értettem, mi baja lett hirtelen. – Csak én is kényeztetni szeretnélek téged.

Arca azonnal felvidult. Újra ott volt az a szexis mosoly, különböző színű szemei pedig megállíthatatlanul csillogtak.

- Arra semmi szükség – mondta, és újabb kanálnyit nyújtott felém, de megráztam a fejem.

- Visszautasítod az ételt, amit ajánlok neked? – kérdeztem szándékosan ugyanazt, mire szemei összeszűkültek egy pillanatra, de korántsem mérgesen, inkább pimaszul.

- A mi szokásaink szerint a férfinak kell kényeztetnie a nőt és nem fordítva.

Megdöbbentem, milyen jól estek a szavai. Most először nevezett valaki nőnek. És valahogy annak is éreztem magam, még akkor is, ha pizsamában és köntösben, szedett-vedett módon összefogott hajjal ültem előtte. Mert odáig megint nem jutottam el, hogy megfésülködjek, miután felkeltem az ágyból. Ahogy erre rájöttem, azonnal elkezdtem hátrasimítani a kilazult tincseket, de Qhuinn keze megállított mozdulta közben.

- Ne – mondta gyengéden és megsimogatta a kezem. – Szeretem így a hajad.

Fülig pirultam, mire kuncogni kezdett.

- Ez nem vicces – húztam el a számat.

- De bizony, hogy vicces – kacsintott rám, ami még inkább vörösbe vonta az arcomat. – Most pedig egyél – tette hozzá, és ismét felém nyújtotta a kanalat a kissé már olvadt fagyival.

- Csak akkor, ha te is – jelentettem ki. Egy percig farkasszemet néztünk, aztán felsóhajtott. Belekanalaztam a fagyiba, és mikor újra felnéztem, Qhuinn nagyon is jókedvűnek tűnt. Kissé remegő kézzel nyújtottam felé a kanalat. A szívem feldübörgött, mikor megláttam a szemfogát. Csodálatos volt. Hosszú, fehér és minden valószínűség szerint éles, akár a borotva.

Normális esetben féltem volna, de az ágyán ülve, egymást kényeztetve, mindent éreztem, csak félelmet nem. És ezt ő is tudta. Éppen ezért vigyorgott, akár a vadalma.

Bár kiharcoltam magamnak, hogy ő is egyen, még így is kétszer annyi fagyit nyomott le a torkomon, mint ami nekem sikerült, aztán mikor kijelentettem, hogy most bizony tele vagyok és valószínűleg hányni fogok, ha még egy falatot meg kell ennem, rávetette magát a többire és félig ki is ürítette a vödröt, ami valószínűleg egy húsz fős családnak is elegendő lett volna. Étvágya az volt rendesen, de én nem bántam. Imádtam nézni, ahogy eszik, még akkor is, mikor egy idő után kivette a kezemből a kanalat. Valamiért engem is elégedettséggel töltött el a tudat, hogy jóllakott.

Miután végzett, a kis asztalra tette a tálcát, ami a fal mellett állt két kényelmes fotel között. Felhúztam a lábaimat, és a térdemre hajtottam a fejem. Nem akartam visszamenni a szobámba, de zavarni sem akartam Qhuinnt. Épp azon hezitáltam, hogy mégiscsak felállok és kimentem magam valami ürüggyel, hogy tudjon aludni, mikor besüppedt mellettem az ágy és meglepetten felnéztem. Esélyem sem volt kitérni az útjából. A szája máris lecsapott rám, nyelve követelőzve hatolt a számba, végigcirógatva a fogaimat és a nyelvemet. Olyan heves volt, mint még soha. Éreztem széles tenyerét az arcomra siklani. Másik kezét a tarkómra simította. Én a magam részéről felfedeztem izmos hátát és beletúrtam a hajába. Imádtam a selymes, dús tincseket az ujjaim között.

Mire észbe kaptam, már a hátamon feküdtem. Qhuinn egyik combja a lábaim közé ékelődve hozzáért a legérzékenyebb pontomhoz. A nyögés akaratlanul szakadt ki belőlem, annyira élveztem már ezt a fajta érintkezést is. Egyszerűen képtelenség volt betelni vele. Qhuinn pedig tudta ezt, és ütemes ritmusban kezdte hozzám dörgölni a combját. A vágy azonnal elöntött. És még többet akartam belőle. Qhuinn keze a hasamon járt, a köntösön keresztül is tökéletesen éreztem a forróságot, amit szinte ontott magából, majd elkezdett felfelé kúszni, egészen a mellemig. Ott leparkolt, és simogató, körkörös mozdulattal bejárta az egész halmot, majd a közepére koncentrált, pont oda, ahol a mellbimbóm feszült. Félig öntudatlanul újabb nyögés hagyta el a számat, aztán hirtelen nagyon is tudatába kerültem, hogy hol vagyok, és hogy mi felé haladok. És bepánikoltam. Vonzódtam Qhuinnhez, igen, kívántam őt, de nem akartam elkapkodni semmit, hiszen még huszonnégy órája sem ismertem.

- Várj! – tettem a vállára a kezem, mire azonnal felemelte a fejét a nyakam csókolgatásából. – Nem megy… - suttogtam szégyenkezve, és becsuktam a szemem, hogy ne kelljen látnom csalódott tekintetét. Valószínűleg én voltam az első, aki visszautasította.

- Hé! – simított végig az arcomon, arra ösztönözve, hogy nézzek rá. Mikor megtettem, kedvesen elmosolyodott. – Nincs semmi baj – mondta továbbra is simogatva. – Én nem sietek sehová.

Combomnak feszülő kemény férfiassága nem erre utalt, de nem szólaltam meg. Épp elég kínos volt már így is a szituáció.

- Nem akarom, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz – folytatta, mivel valószínűleg belátta, hogy némasági fogadalmat tettem. – De azt sem szeretném, ha most visszamennél a szobádba. Én megelégszem annyival, hogy a karomban tarthatlak, miközben alszol.

Istenem, milyen csábító ajánlat volt! Valóban ezt szerettem volna, még akkor is, ha félelmetes volt a gondolat, hogy egy férfival aludjak, és a lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy Qhuinn most mindenre gondol, csak alvásra nem. De nem akartam neki még nehezebbé tenni a dolgot, hiszen nem tudtam annál rosszabbat elképzelni, mint hogy vágyaid tárgya ott van alig pár centire tőled, de mégsem kaphatod meg. Épp mondani akartam, hogy sajnálom, de nem lehet, mikor elképzeltem, hogy visszamegyek a szobámba, és ott egyedül lefekszem abba a hatalmas ágyba, és akkor rájöttem, hogy bizony van rosszabb. Ha nem lehetsz mellette. Mert bár lehet, hogy nem kaphatod meg, de tudod, hogy a tied, mert ott fekszik melletted. Hallhatod a szuszogását, érezheted a teste melegét.

- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy – mondtam a szemébe nézve, mire rám villantotta szexis mosolyát és legördült rólam. De nem ment messzire. Az oldalán feküdt és szorosan magához húzott. Csak a köntösöm választott el minket egymástól. Ilyen közelről rendesen szemügyre vehettem az arcát. Az ajkában lévő karikán lassan végighúztam a mutatóujjam. Mikor felfelé haladtam, hirtelen felmordult és a kezem után kapott, mintha meg akarna harapni. Hangosan felkacagtam és visszarántottam a kezem.

- Ijedős – pimaszkodott.

- Vámpír – vágtam vissza, mire összehúzta a szemét. Tudtam, hogy nem sértettem meg, hiszen érezte az érzéseimet, amiben egyáltalán nem volt sem félelem, sem undor se semmi olyasmi, amit egy ember érzett volna a helyemben. Csak boldogságot éreztem, amiért ott lehettem azokban a biztonságot jelentő, erős karokban.

Ujjam hegyével megérintettem a nyakában lógó ovális medált. Egy címer volt, rajta bonyolult minta.

- John címere – mondta magyarázatként, pedig tudtam, mi az. Akkor tették a nyakába, amikor kinevezték John életőrének. Sosem veheti le, csak akkor, ha meghal. Emlékeztem arra, mit mondott neki V, mikor feltette rá. Ha Johnt védve leli halálát, akkor szétpattintják a lánc egyik szemét, és úgy veszik le róla, ha pedig kirúgják, előszedik a rég használt guillotine-t és… Gondolni is szörnyű volt ilyesmire. Még hogy lefejezni egy embert…

- Milyen érzés életőrnek lenni? – kérdeztem.

- Felelősség – válaszolta egy pillanatnyi hallgatás után. – John jó harcos, és egy napon jó testvér lesz belőle, de attól még az én feladatom, hogy megvédjem. Nem szorul rá, hiszen csak nézz rá… Akkora, mint Z vagy Butch, de attól még kész vagyok fogadni bármilyen halálos támadást, amivel megmenthetem az életét. De ez igaz Blay-re is, meg a többi testvérre.

Nagyot nyeltem. Igazat mondott, és ez jobban zavart, mint bármi más. Nem örültem neki, hogy ilyesmiről beszél, mert halálosan komolyan gondolta minden egyes szavát.

- Aludnunk kellene – szólalt meg egy perc csend után.

- Igen – bólintottam, bár szerettem volna még beszélgetni vele, de aztán arra gondoltam, ott lesz erre a holnap és a holnapután, és még az azután is.

Szorosan hozzábújtam, élvezve a közelségét, míg ő tenyerét a derekamra csúsztatta és megnyugtatóan simogatni kezdett, egészen addig, míg el nem aludtam.