Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet.:D
Jó olvasást hozzá és várom a komikat!:)
Qhuinn
mellett aludni több okból is érdekes volt. Az ember azt hitte volna, hogy mivel
még sosem aludtam senki mellett, majd szorongani fogok és idegesen alszom –
esetleg még dobálom is magam álmomban -, de semmi ilyesmi nem történt. Olyan
kipihenten ébredtem fel, mikor valaki bekopogott az ajtón, mintha minimum egy
hétig ki lettem volna ütve.
Halványan
emlékeztem, hogy mielőtt elaludtam volna, sokáig, nagyon-nagyon sokáig magamon
éreztem Qhuinn fürkésző tekintetét, mintha minden apró millimétert meg akart
volna jegyezni az arcomból. És éreztem csoki illatú leheletét is, olyan közel
feküdt hozzám. Csodálkoztam, hogy így egyáltalán el tudtam aludni.
Hunyorogva
figyeltem, hogy kikászálódik az ágyból. Úgy tűnt már egy ideje ébren volt,
legalábbis a szemei nem egy éppen akkor ébredő szemei voltak. Csak annyira
nyitotta ki az ajtót, hogy lássa ki az - gondolom miattam. Mindössze egy
pillantást vetett az érkezőre, már vissza is fordult felém.
-
John és Blay az. Nem gond, ha… - intett a fejével, jelezve, hogy behívná őket.
Jól esett, hogy megkérdezte, bár nem nagyon értettem, hiszen ez mégiscsak az ő
szobája. Azt hív be, akit csak akar.
-
Dehogy – ráztam meg a fejem, és felültem, hogy ne elterülve fogadjam a fiúkat.
Qhuinn
viszont nem mozdult el az ajtóból, csak nézett rám némán. Szemei szinte falták
a látványomat.
-
Mi az? - kérdeztem értetlenül. Talán alvás
közben folyt a nyálam és összemaszatolta az arcomat? Mondjuk akkor
valószínűleg nem úgy nézett volna rám, mint aki menten felfal.
Megköszörülte
a torkát mielőtt válaszolt volna. – A köntösöd – mondta még mindig rekedten.
Végignéztem
magamon. A köntösöm teljesen szétnyílt az éjszaka folyamán és bár viseltem alatta
pizsamát, az elég vékony anyagú volt, így a mellem majdnem teljesen átlátszott.
Zavaromban gyorsan összerántottam magamon, aztán vörös arccal felnéztem
Qhuinnre. Szemei buján csillogtak, miközben megnyalta az alsó ajkát. Gyorsan félrenéztem,
nehogy újra felizgasson és ezúttal a fiúk is megérezzék a vágyam illatát. Az
elég kínos lett volna.
Végre
oldalra lépett, és szélesre tárva az ajtót beengedte a barátait. John kedvesen
rám mosolygott, Blay viszont továbbra is durcásan elfordította a fejét. Épp csak
egy pillantást vetett felém. Kissé zavarban voltam, tudván, hogy alig
huszonnégy órája ismerem Qhuinnt és máris az ágyában kötöttem ki, bár nem
történt semmi - csak azt ők épp nem tudhatták. Ennyi erővel az egész éjszakát
végigszeretkezhettük volna, és akkor valóban kurvának tarthattak volna.
-
Mi a helyzet, srácok? – kérdezte Qhuinn lazán.
John
mutogatni kezdett, mire bosszúsan fújtattam egyet. Mindketten rám kapták a
tekintetüket.
-
Muszáj lesz megtanítanotok nekem a jelbeszédet – mondtam, mielőtt még valami
téves következtetésre jutottak volna, hogy esetleg lenézem Johnt, amiért nem
tud beszélni, mint néhányan a múltjából. – Utálom, ha nem értek valamit –
morogtam az orrom alatt, mire mindketten elnevették magukat. Qhuinn teli
torokból, John pedig visszafogottan. Láttam az arcán, hogy kicsit zavarban van
a hiányossága miatt.
-
Holnaptól különórákat adok neked, mit szólsz hozzá? – kérdezte Qhuinn hamiskás
mosollyal.
A
szemem sarkából láttam, hogy Blay arca megvonaglik a gondolattól. Tisztán
érezhető volt, hogy Qhuinn nem a jelbeszédre gondolt, hanem annál sokkal
intenzívebb elfoglaltságra.
-
Azt hiszem, inkább Johnnal tanulnék, mert rád nem lehet az ilyesmiben számítani
– kacsintottam rá.
-
Igenis tudok komoly lenni – jelentette ki tetetett felháborodással. – Gyerünk
fiúk, mondjátok meg neki mennyire komoly tudok lenni!
John
csak vigyorogva a fejét rázta, és újra mutogatni kezdett. Kérdőn néztem rájuk.
-
Azt mondja, annyira vagyok komoly, mint egy törpepapagáj – húzta el a száját
Qhuinn, miközben rám nézett. – Most mondd meg, ilyenek az én barátaim. Az
egyikük leéget előtted, a másik meg sem szólal – fordult most Blayhez. – Hé
izomagy, védd meg a becsületemet, ahogy az jó baráthoz illik!
Blay
elnevette magát. Végre. Egész kellemes hangja volt, ha épp nem gyűlölködött
irányomba.
-
Mintha rászorulnál a védelmemre – nézett rá jelentőségteljesen.
-
Bizony, hogy rászorulok – játszotta tovább a szerepét Qhuinn. – Nem látod, mindjárt
sírva fakadok a megbántottságtól.
Azzal
tetetett szipogásba kezdett és a szemét törölgette. Ezen már én is elnevettem
magam. Olyan bolond volt, de legalább kizökkentette Blayt a letargiájából. Így
már egészen oldott lett a légkör a szobában.
-
Na, mi lesz? – sürgetett minket. – Senki sem akar megölelni?
Automatikus
reakcióként mozdultam, hogy odasiessek hozzá és átöleljem, csakhogy nem én
voltam az egyetlen. Blay is ugyanakkor lépett előre, hogy aztán észrevegye az
én félbehagyott mozdulatomat és ő is megtorpanjon. Döbbenten meredtünk
egymásra, John meg ránk, míg Qhuinn meg nem forgatta a szemét.
-
Mi lenne, ha mindketten egyszerre jönnétek ide hozzám? – kérdezte egyikünkről a
másikunkra nézve.
Egy
pillanatig úgy tűnt nem fog történni semmi, de akkor Blay előrébb lépet.
Tekintete végig rajtam volt, jelezve, hogy én is tegyem ugyanazt. Kipattantam
az ágyból és már ott is voltam mellettük. Egyszerre vetettük magunkat Qhuinn
nyakába. Alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, annyira megható volt az egész.
Mintha összetartoznánk. És mikor meghallottam Qhuinn hangját, néhány könnycsepp
mégiscsak kierőszakolta magát a szememből.
-
Mi van John, te kimaradsz a buliból?
Éreztem,
hogy John mellkasa a hátamnak dől. Erős volt és izmos, akárcsak Qhuinn, aki
elölről simult hozzám. Jó volt közöttük állni. Testük közelsége elmulasztotta a
remegést, ami már tetőtől talpig elborított. Rossz előérzetem támadt. Valami
baljós előjel kúszott fel a gerincem mentén, amit sehogy sem tudtam
megmagyarázni.
Család.
A
szó valahonnan a semmiből tört rám. A tudatalattimból, vagy a szívem mélyéről,
és befészkelte magát a fejembe.
Szerettem
volna életem végéig ott maradni, de pár pillanattal később a fiúk kibontakoztak
az ölelésből. Nagy nehezen én is lefejtettem a karom Qhuinnről, de ő még nem
engedett el. Tenyere a derekamon pihent, arca a hajamba volt temetve. Éreztem,
hogy mélyen magába szívja az illatomat. Egy másodpercen belül megéreztem a
sötét, fűszeres illatot, ami megdöbbentett. Tudtam mit jelent, ahogy azt is,
hogy mindez mennyire komoly. Qhuinn valóban elkezdett kötődni hozzám, ami bár
nagyon is tetszett, másrészről aggodalmat okozott. Mert mi lesz, mikor én
hazamegyek? Hogy fogja Qhuinn túltenni magát rajta? Nem tartottam magam valami
sokra, de azt tudtam, hogyha egy vámpír férfi ennyire mélyen érez egy nő iránt,
nem tudja csak úgy elfelejteni… Erre a legjobb példa Tohr volt, aki majdnem
belehalt Wellsie elvesztésébe.
Egy
pillanattal később John megkocogtatta barátja vállát és egy papír cetlit
mutatott felénk – nyilván, hogy én is el tudjam olvasni.
Hé,
Don Juan, indulnunk kellene.
-
Hová mentek ma? – kérdeztem rosszat sejtve, bár már előre tudtam a választ.
-
Mára mi vagyunk beosztva – válaszolta Qhuinn, és megszorította a kezemet. – Ne
aggódj, nem lesz semmi bajunk.
Na
persze, mintha az olyan könnyű lett volna. Nem aggódni érte olyan lett volna,
mintha ezentúl nem vennék levegőt. Szükségszerű és megmásíthatatlan volt.
-
Azt hiszem, jobb, ha mi most megyünk – szólalt meg hirtelen Blay, és öles
lépésekkel elindult az ajtó felé. John követte.
Mikor
ismét kettesben maradtunk, megköszörültem a torkomat.
-
Jobb, ha én is megyek és hagylak készülődni.
-
Ne – rázta meg a fejét. – Maradj! Csak gyorsan letusolok, és már jövök is –
mondta, majd kaján vigyor jelent meg a szája szegletében. – Ha csak nem akarod,
mondjuk megmosni a hátamat – húzogatta a szemöldökét. – Mert akkor esetleg el
is kísérhetnél.
-
Inkább megvárlak itt – vágtam rá egy grimasz kíséretében. Nem is lett volna
rossz ötlet, bármit megadtam volna érte, hogy együtt zuhanyozzunk, de tudva mi
lenne abból a zuhanyzásból, inkább eltettem későbbre ezt a kellemes
programtervet.
Miután
egyedül maradtam, visszabújtam a takaró alá és az oldalamra fordultam. Szinte
összegömbölyödtem, és a fejem alá húztam Qhuinn párnáját, hogy jobban érezzem
az illatát. Eszembe jutott Bia és Sam. El lennének ájulva, ha megtudnák, hogy
micsoda egy félistennel aludtam, és hogy még mindig az ágyában fekszem. Qhuinn
nem kifejezetten az a pasi volt, akit nekem szántak volna, de minél jobban
megismertem, én annál inkább el tudtam képzelni magunkat együtt.
Elmosolyodtam
erre a gondolatra, és még jobban belefúrtam az arcom a puha párnába. Amivel le
is buktam. Nem vettem észre, hogy a csobogás abbamaradt és az ajtó is kinyílt,
Qhuinn pedig látva kislányos megmozdulásomat, szélesen elmosolyodott.
-
Neked adom, ha szeretnéd – mondta, mire hirtelen felpattantam.
-
Mi? – kérdeztem, határozottan tartva magam a tervhez, miszerint úgy teszek,
mintha nem történt volna semmi.
-
Ne tagadd, láttam, hogy a párnámat szagolgattad – jelentette ki, miközben egy
szál boxerben odasétált hozzám. – De én inkább az igazira szavazok – azzal
odahajolt a nyakamhoz és mélyen beszívta az illatomat. Zihálva kaptam levegő
után, főleg, mikor orrom a selymes bőréhez ért és megéreztem csábító, fűszeres
aromáját.
O*o*o*O
Szerelmesnek
lenni - még ha az ilyen váratlanul is csapott le rá -, hihetetlen élmény volt
Qhuinn számára. Sosem gondolta volna magáról, hogy ez egyszer majd tényleg
megtörténik vele. Jó, persze, az igaz, hogy érzett valamit Blay iránt, és az
nem csak testi vágy volt, de akkor sem lehetett igazán szerelemnek mondani.
Corie
azonban… Képtelen volt betelni vele, főleg, hogy még alig kapott belőle
valamit. Elképzelni is nehéz volt számára, hogy valaha azt mondhatja majd, hogy
elég belőle.
Orrával
megcirógatta a nyaka és a válla közötti kis gödröcskét és élvezettel hallgatta
a lány mély levegővételeit. Ismételten sikerült felizgatnia, ami elégedetté
tette és már alig várta a pillanatot, mikor egészen az övé lesz, nem csak a
fantáziájában. De nem siettette. Megfogadta magában, hogy nem fog
türelmetlenkedni, és annyi időt hagy a lánynak, amennyire csak szüksége van.
Attól nem kellett tartania, hogy hiába vár. Corie túlságosan is kívánta őt
ahhoz, hogy sokáig nemet tudjon mondani. Mindenesetre azt akarta, hogy az első
alkalom különleges legyen és a lány soha ne felejtse el.
Micsoda
egy érzelgős puhapöcs lett belőle…
De
büszke volt rá, hogy az! Ha ezzel elérhette, hogy Corie boldog legyen és nem
mellékesen az övé, hát picsába minden mással.
Ajkaival
felsiklott a lány nyakán, át az állán, míg el nem érte a száját. Szenvedélyesen
csókolni kezdte, beletúrva a hajába, hogy még közelebb vonja magához, majd
mikor Corie levegő után kapva elhúzódott, ködös tekintettel figyelte kipirult
arcát. Ezt akarta látni minden reggel, mikor felébred, és ezt akarta akkor is
látni, mikor egy fárasztó nap után álomra hajtja a fejét.
Úristen,
tényleg szerelmes volt! Visszavonhatatlanul és teljesen beleszeretett!
-
Szeretlek – mondta ki hangosan, mire Corie szemei megdöbbenve kikerekedtek.
Mikor nem mondott rá semmit, Qhuinn átkozni kezdte magát gondolatban, amiért
elhamarkodottan lerohanta a lányt. – Sajnálom, nem kellett volna kimondanom –
szabadkozott.
-
Nem, dehogy – rázta meg a fejét Corie azonnal. – Én csak… Kicsit sok ez így
nekem egyszerre, érted? Alig ismerlek még, a világ is új, amibe kerültem és…
-
Értem – bólintott Qhuinn, majd még egy gyors puszit nyomott a lány szájára,
aztán feltápászkodott és öltözni kezdett. Általában nem szeretett a bőrnadrág
alá boxert venni, de aznap kivételt tett, mert nem akarta a meztelenségével
zavarba hozni a lányt. Kimehetett volna ugyan a fürdőszobába, hogy ott öltözzön
fel, de ahhoz még annyi kedve sem volt.
Szótlanok
voltak, miközben Qhuinn magára húzta a tapadós fekete pólóját, majd felcsatolta
a fegyvereit, belebújt az acélbetétes csizmájába, végül felvette a
viharkabátját is.
-
Vigyázz magadra! – szólalt meg a háta mögül Corie alig hallhatóan.
Qhuinn
odalépett hozzá és két tenyerébe fogta a lány arcát. Olyan aprónak tűnt hozzá
képest, hogy szinte eltörpült széles kezei között.
-
Vissza fogok jönni, ne aggódj! – mondta neki nagyon komolyan, majd keményen a
szájára nyomta a sajátját.
Mikor
elindult az ajtó felé, meglepetten látta, hogy a lány is követi.
-
Visszamegyek a szobámba – mondta neki, mikor kérdőn felvonta a szemöldökét.
-
Maradhatsz itt is, ha akarsz – ajánlotta neki a lehetőséget, és nagyon is
kedvére való volt a gondolat, hogy miközben ő az utcán van és harcol, a lány az
ő szobájában van, az ő holmijai között, talán még az ő ruhájában is.
-
Ez a te szobád – vágta rá Corie, és ismét elpirult.
Olyan
hirtelen, mint a villámcsapás, belehasított Qhuinnbe a gondolat, miszerint
megkérdezi a lányt, nincs-e kedve beköltözni a szobájába, de túl korai lett
volna.
Hogy
juthatott az eszembe ez egyáltalán? – korholta magát. Corie
még arra sem állt készen, hogy bevallja, hogy szereti – márpedig ezzel
tökéletesen tisztában volt a fiú -, nemhogy még össze is költözzenek. Gyorsan
elvetette az ötletet, majd kiléptek a szobros folyosóra.
-
Találkozunk az első étkezésnél? – kérdezte a lány reménykedve.
-
Sajnos nem – rázta meg a fejét Qhuinn. – Ma korábban indulunk – mondta.
-
Rendben – bólintott rá, de látni lehetett az arcán a csalódottságot. – Vigyázz
magadra! – ismételte meg újra, mire Qhuinn nekitámasztotta a homlokát a
lányénak és elmosolyodott.
-
Mint mindig – mondta, majd egy gyors szájra puszi után elindult a lépcső felé.
Teste
majd’ szétpattant a felgyülemlett feszültségtől, amit általában egy csajjal
vezetett volna le, de ezúttal a harc lesz a megoldás. Már alig várta, hogy a
keze közé kaphasson néhány alantast
és visszaküldje őket a kibaszott apjukhoz. Egy alantast ugyanis csak úgy lehetett megölni, ha egy fémtárggyal –
tőrrel – szíven szúrták. Akkor a rohadék visszakerült az Omegához, ahhoz a gonosz, szadista szeméthez, aki átváltoztatta
őket. Persze volt egy jobb megoldás, akit Butch-nak hívtak, és aki végleg az
enyészetbe tudta küldeni az ellenséget, így gyengítve az Omegát, de Qhuinn aznap este nem óhajtotta igénybe venni a szolgálatait.
Ma este ő maga akart végezni velük.
John
és Blay az előcsarnokban állva vártak rá, majd mikor végre odaért hozzájuk,
John azonnal mutogatni kezdett.
A
tízedik utcában kezdjük. Tegnap megöltek ott egy civilt.
-
Oké – bólintott rá Qhuinn, majd a ház elé érve mindhárman láthatatlanná válva
áthelyezték a testüket a megadott címre.
Az
utca sötétbe burkolózott, még a közvilágítás sem működött mindenhol. Tökéletes
helyszín volt a harchoz, amire a fiú minden sejtje ordítva vágyakozott.
Úgy
csináltak, mintha csak egyszerű járókelők lennének és elindultak az egyik
irányba. A vadászat így működött. Átfésültek néhány háztömbnyi szakaszt alantasokat keresve, míg a fehér hajú
gyilkosok őket keresték. Többnyire össze is akadtak, és akkor jöhetett az
élet-halál harc.
Ám
ezúttal úgy tűnt, erre nem fog sor kerülni. Már egy órája járták az utcákat, de
néhány hajléktalanon és pár útszélen dolgozó csajon kívül mással nem futottak
össze.
Hirtelen
John lökte meg a karját, hogy felhívja magára a figyelmét.
Jól
vagy haver?
-
Ja – vakkantotta vissza válaszként, pedig egyáltalán nem volt jól. Megszokta,
hogy majd’ minden este levezeti a feszültségét a klubok mosdójában, de erre már
több mint huszonnégy órája nem került sor. Nem igazán volt ehhez hozzászokva,
és a testében tomboló energia ki akart törni. Ha nem egy nőn vezeti le, akkor
az ellenségen kell – akinek persze nyomát se látták egész este.
A
kurva életbe!
Szerintem
nem igazán vagy jól – vonta össze a szemöldökét John, és
valószínűleg már azt akarta javasolni, hogy menjenek haza, vagy a Vasálarcba,
mikor hirtelen édes illatot fújt feléjük a szél.
Egy
tizedmásodperccel később Qhuinn úgy lőtt ki, mintha egy francos ágyú lenne a
seggére szerelve. Rohanni kezdett, barátai pedig követték. Alig néhány méterrel
később az illat csak még erősebbé vált, majd a közeli sikátorba lépve meg is
pillanthatták a gyilkosokat. Négyen voltak, mindegyiknek teljesen fehér volt a
haja, ami azt jelentette, hogy már elég rég a társaság tagjaivá váltak. Minél
tovább volt ugyanis valaki alantas,
annál inkább elvesztette a pigmentációját.
Qhuinn,
akár egy vérengző fenevad, rávetette magát a legközelebb állóra és verekedni
kezdtek. A szeme sarkából azonban figyelte Johnt, hogy lássa mi van a sráccal,
aki akkor már szintén harcolt, de nem volt életveszélyben, így Qhuinn teljes
figyelmét az előtte állóra fordíthatta.
Az
alantas egy jól irányzott jobb
egyenessel eltalálta, amitől kissé hátratántorodott ugyan, de közel sem
annyira, hogy hátrányba kerüljön. Visszatámadt, gyomron vágta a gazembert, majd
a térdével is ugyanott találta el, ahol az öklével, mire a rohadék
összegörnyedt. Qhuinn azonban nem érte be ennyivel. Acélbetétes csizmájának
előnyeit kihasználva fejbe rúgta, mire az alantas
végleg kifeküdt.
Mielőtt
azonban Qhuinn használhatta volna az egyik tőrét, újabb gyilkos bukkant fel a
sikátor bejáratánál. Majd még egy. És még egy. Összesen öt új ellenség
érkezett, ami egyáltalán nem volt kedvező számukra. John épp akkor terítette le
az ellenfelét, mikor Qhuinn újra támadásba lendült, de Blayjé még mindig talpon
volt.
Ütést
ütés, rúgást rúgás követett. Mindenki beszerzett már néhány sérülést, de egyik
sem volt túl veszélyes. Qhuinn épp végzett az egyik szemétládával, és
megfordult, hogy szembenézzen a következővel, csakhogy ahelyett, hogy felé
rohantak volna, az egyik alantas John
hátához közelített, kezében egy késsel.
-
John! – kiáltott fel Qhuinn, de már rohant is. Ráugrott a gyilkosra és a földre
teperte, majd hosszas birkózás vette kezdetét; harc a késért, ami még mindig a
fickó kezében volt.
Utólag
visszagondolva Qhuinn nem tudta volna megmondani, melyik volt az a pillanat,
mikor leginkább megdöbbent. Talán mikor a huzavona kellős közepén az éles penge
utat talált a testébe, vagy amikor meghallotta a többiek ijedt kiáltását.
Hogy
kerültek ide a testvérek? – gondolta magában, de mielőtt
megtudta volna a választ, a fájdalom elborította az egész testét és vele együtt
az elméjét is.
O*o*o*O
-
V utána nézett a családodnak – mondta Wrath a dolgozószobájában ülve.
Rákönyökölt a királyi méretű íróasztalra, majd összefűzte vastag ujjait. Kezdetben
nem igazán értettem, miért hivatott magához, de így már kezdtem kapizsgálni a
dolgokat.
-
Miért? – lepődtem meg.
-
Mert kíváncsiak voltunk, mit talál - vágta rá magától értetődően.
-
Értem – bólintottam, bár nem láthatta. – És mit talált? – kérdeztem kíváncsian.
-
Sok mindent – dőlt hátra a székben. – Azt mondtad a szüleidet Christian és
Emily Harpernek hívják és San Fransiscóban laktok.
-
Igen – vágtam rá.
-
Nos, valóban talált egy Christian és Emily Harpert San Fransiscóban, de nekik
nincs lányuk, csak egy öt éves kisfiúk.
Állam
alighanem a padlóig zuhant, ahogy megértettem a mondanivalóját.
-
Az nem lehet – ráztam meg a fejem. – Hiszen én itt vagyok. Az ő lányuk vagyok.
-
Nem tudom, miért nem létezel, ha a szüleid és a testvéred is élnek – vonta meg
a vállát Wrath. – Csak gondoltam, szeretnéd tudni.
-
Igen, de… - nyögtem tanácstalanul. – Én ezt nem értem. Mit jelent mindez? –
néztem mind Wrath-ra, mind Beth-re, aki a parancsolója mellett ült a trónszerű
szék karfáján.
-
Nem tudjuk – nézett rám bocsánatkérően a királyné. – Sajnos mi sem tudunk
többet, mint te.
Ez
képtelenség volt! A szüleim éltek, itt a testvériség világában, csak én nem
voltam velük. Mi a franc???
-
Jól vannak? – kérdeztem egy hosszabb hallgatás után.
-
Igen, amennyire V ki tudta deríteni semmi bajuk – válaszolta Wrath. – Nem
betegek, nincsenek adósságaik, sem ellenségeik. Apád orvos a Szent Ferencben.
-
Igen – bólogattam. – Ez nálam is ugyanez.
-
V megpróbál ennél jobban belemászni a dologba, már amennyire az Őrző engedi, de nem ígérem meg, hogy
találni is fog valamit – mondta a király.
-
Rendben – sóhajtottam fel. – Köszönöm.
Wrath
válasz helyett csak bólintott. Épp abban a pillanatban, mikor kivágódott az
ajtó és megjelent Rhage. Bőrruhája szakadt volt és valami ragacsos fekete dolog
is volt rákenődve. Arca gondterheltnek tűnt, amitől meghűlt a vér az ereimben.
-
Mi történt Hollywood? – pattant fel Wrath.
-
A rohadt alantasok történtek – fakadt
ki a mindig poénkodó szépfiú. – Van néhány sérültünk – mondta aztán. – Jane és
Ehlena már megkezdték az ellátásukat.
-
Ki sérült meg? – kérdeztem elszorult torokkal, miközben Wrath hosszasan
elkáromkodta magát a hátam mögött.
Rhage
nem válaszolt, csak bocsánatkérő tekintettel nézett rám, ami többet mondott
bármely szónál. Qhuinn is megsebesült.
-
Hol van? – kérdeztem, de mikor még mindig nem jött felelet, odaléptem hozzá és
megragadtam a kabátját. – Hol van? – kérdeztem újra, szinte már hisztérikus
hangon.
-
A műtőben – válaszolta, de nem próbálta meg leszedni magáról a kezem.
-
Óh, Istenem! – nyögtem fel, és szemeimet elfutották a könnyek. – Oda akarok
menni – jelentettem ki. – Most!
-
Vidd oda Rhage – adta ki a parancsot Wrath, mire a szőke alig láthatóan
bólintott, majd lefeszegette magáról begörcsölt ujjaimat és kitessékelt az
ajtón.
-
Ne aggódj, nem lesz baja – mondta mikor már a lépcsőn siettünk lefelé. Nem
válaszoltam. – Jane zseniális, összefoltozza és jobb lesz, mint újkorában.
Nem
vette észre, hogy szavaitól konkrétan felfordult a gyomrom, így folytatta tovább
a mondanivalóját, de én már kizártam a hangját a tudatomból. Nem érdekelt mit
mond, nem érdekelt az sem, hogy merre megyünk, csak Qhuinn járt a fejemben és
az, hogy azt ígérte, visszajön.
A
gyengélkedőhöz érve egész kis tömeget láttam egy masszív ajtó előtt várakozni.
Ott volt szinte mindenki. Johnon és Blayen kötéseket is láttam, de nem tudtam
foglalkozni velük.
-
A kiválasztott már járt itt? –
kérdezte Rhage.
-
Igen – bólintott rá Blay. – Ivott, és Jane szerint nem lesz semmi baja.
Ezekből
a szavakból sem fogtam fel semmit, csak szuggeráltam az ajtót, ami mögött a
műtét zajlott.
Pár
perc elteltével valaki megütögette a karom, mire oldalra fordultam. John állt
mellettem. Olyan magas volt, hogy szinte teljesen hátra kellett hajtanom a
fejem, hogy fel tudjak nézni rá. Oldalra mutatott, oda ahol a székek voltak, de
megráztam a fejem.
-
Nem akarok leülni – mondtam, de addig noszogatott, míg be nem adtam a derekam.
És milyen igaza volt. Csak akkor éreztem meg mennyire remegtek a térdeim, mikor
végre lekerült róluk a súly.
Újabb
tíz percbe került, míg az ajtó végre kinyílt és én azonnal felpattantam –
akárcsak Blay.
-
Hogy van? – kérdeztük egyszerre, ami máskor alighanem kényelmetlen pillanatokat
eredményezett volna, de nem akkor.
-
Jól – mosolyodott el Jane, és felváltva nézett mindkettőnkre. – Rendbe fog
jönni. Most ébredezik, ha akartok, bemehettek hozzá.
Már
léptem volna, hogy azonnal Qhuinn mellett teremhessek és fogjam a kezét,
miközben felébred, de mellettem Blaynek ugyanezek jártak a fejében, ami megállásra
késztetett. Ő is megtorpant és összehúzott szemöldökkel meredt rám, akárcsak én
őrá. Nem állt szándékomban közéjük állni, de akár tetszett neki, akár nem,
fontos volt nekem Qhuinn és kezdtem beleszeretni.
A
dilemmát, hogy melyikünk menjen be hozzá először, végül Ehlena döntötte el - a
testvériség ápolónője, valamint Bella bátyjának, Rehvenge-nek a fele -, aki kidugta a fejét az ajtón.
-
Felébredt és téged akar látni, Corie – mondta, mire már egy pillanatig sem
késlekedtem. Nem foglalkozva Blayjel – most Qhuinn számított – egyenesen
besétáltam a műtőbe, de azt üresen találtam.
-
Átvittük a megőrzőbe – mondta Ehlena kedvesen, mikor kérdő tekintettel néztem
az üres ágyra. Aznap találkoztam vele először, mert ő és Rehv a lány apjánál
töltöttek pár napot Connecticutban.
-
Köszi.
Amint
beléptem az oldalajtón, máris megakadt a szemem Qhuinnen, aki egy kórházi
ágyban feküdt derékig betakarva. Hasán vastag kötést láttam, ami már átvérzett
egy kicsit, de még nem túl vészesen. Szemeit lehunyta. Olyan volt, mintha aludt
volna, ezért óvatosan léptem közelebb hozzá, nehogy véletlenül felébresszem.
Nekem már az is elég volt, hogy hallhattam egyenletes légvételeit.
Ám
alig tettem meg néhány lépést, erőtlenül felemelte a fejét és kinyitotta a
szemét. Kábult, tompa csillogást láttam a különböző színű szemekben, míg ajkai
alig látható mosolyra húzódtak.
-
Corie… - lehelte.
-
Itt vagyok – siettem oda hozzá, majd megfogtam hatalmas kezét. – Hogy érzed
magad? – kérdeztem aggodalmasan.
-
Jól – vágta rá, de a fintor, ami végigfutott az arcán, nem arról árulkodott.
Biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak, de annyit már tudtam róla, hogy a
világ összes kincséért sem vallotta volna be.
-
Pihenj – suttogtam, miközben a haját simogattam. – Itt leszek, mikor
felébredsz.
Bólintott,
majd ismét lecsukta a szemét és hamarosan mély álomba merült.
Egy
pillanatra sem mozdultam el mellőle. Még akkor is ott ültem az ágya szélén,
mikor lassacskán mindenki, aki a házban lakott, bekukkantott, hogy lássa a
beteget.
-
Pár óráig még aludni fog, de utána segíthettek neki felmenni a szobájába –
mondta Jane Johnra és Blayre pillantva. – Ott sokkal jobban fogja magát
érezni.
A
két fiú határozottan bólintott, bár én alig mertem rájuk – Blay-re – nézni.
Éppen elég volt nekem a saját aggodalmam, nem hiányzott hozzá még az övé is.
Persze mi ketten nagyjából ugyanazt éreztük, ahogy a szerelmünket és a hasán lévő
vastag kötést figyeltük a.
Szerelmünk?
– döbbentem meg. De már nem tagadhattam, hogy Qhuinn bizony az volt. Blayhez
hasonlóan én is beleszerettem.
Jó
két óra telt el, mire Qhuinn ismét magához tért. Kótyagos volt és erős
fájdalmak gyötörték, de vissza akart menni a szobájába. John és Blay két
oldalról támogatták, levéve róla minden terhet, nehogy véletlenül felszakadjon
a hasán lévő varrat. Mint időközben megtudtam egy igencsak nagy, éles kés
ejtette rajta a sebet, ami pont rossz helyen találta el és eléggé mélyre is
hatolt, ezért kellett megműteni.
Az
az alantas, aki ezt tette, igazán
megszenvedte az utolsó perceit. Rhage elmondása alapján John volt az, aki
letépte Qhuinnről és úgy megdolgozta mielőtt visszaküldte volna az Omegához, hogy még azt is megbánta, hogy
a világra jött.
Ez
azért elégtétellel szolgált számomra!
Szia Zoe!
VálaszTörlésNagyon tetszett a fejezet!Annyira aranyosak együtt!Sajnálom szegény Blay-t,de remélem majd neki is valami kis boldogságot.Úgy örülök,hogy semmi komolyabb baja nem lett Qhuinn-nek!
Nagyon várom a következőt!
Puszi Rena
szia csajszi:)
VálaszTörlésNagyon tetszett a feji és már most alig várom a kövit ;)
Olyan kis édesek együtt és Qhuinn is nagyon cuki,így szerelmesen :P :D
Blay-t sajnálom,mert én őt is nagyon megszerettem a könyvekből,remélem hamar lesz neki valakije :)
Siess azért a kövivel ;)
Jó 7végét.
Szió.
A
Szia Zoé!
VálaszTörlésEzek a kemény harcosok igazi túlélők... Q is az, megérdemelné, hogy testvérré avassák!
Hmmm, Blay-t én is sajnálom, és eszembe jutott Corie barátja... Talán felbukkanhatna... Megvigasztalná... :))))
Tényleg egy hetet kell várnunk? Sírok... :((((
Puszi
Sziasztok!
VálaszTörlésKöszi a szavazatokat és a komikat!:D
Rena!:)
Köszi, szerintem is cukik együtt.:D
Anikó!:)
Qhuinn mindig aranyos, de tény, hogy így szerelmesen, meg kell zabálni!:P
Gabriella!:)
Bizony-bizony, de szükségük is van rá, hogy túlélők legyenek.:)
Na és ha már mindenki Blayt emlegeti! Félreértés ne essék, imádom őt!! Nagyon is! Az eredeti könyvekben gőzerővel szurkolok nekik, hogy végre összejöjjenek és amennyire tudom össze is fognak majd valamikor!:D Már alig várom, hogy olvashassam! :D
Szóval szeretem Blayt és nem áll szándékomban sokáig szenvedtetni. Majd meglátjuk hogy alakul ez a dolog... Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy ti is szeretitek őt és nem ítélitek el az érzései miatt!:)
Jaj, és Gabriella... Ha Sam felbukkanna, elhiheted, hogy megvigasztalgatná Blayt.:P:P
Pénteken érkezik a kövi.:)
Addig is kitartás!:D:D
Puszi, ZoeH