Visszatérés 3. fejezet - Első napok

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. :)

Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét! :):)

 

Bőven benne jártunk már a vámpíréjszakában, amikor felébredtem. A bőröm annyira érzékeny volt, hogy még a takaró érintését is alig bírtam elviselni magamon, arról már nem is beszélve, hogy az agyam megállás nélkül kattogott.

Vámpír lettem… Véglegesen és visszavonhatatlanul… És az életem is meghosszabbodott, már nem néhány évtizedben kellett gondolkodnom, hanem évszázadokban. A vámpírok ugyan nem éltek örökké, de még olyan jó hét-nyolcszáz év előttem állt, amit megoszthatok Qhuinn-nel.

Vajon lesznek gyerekeink? Összeházasodunk? Úristen! – nyögtem fel gondolatban. Tizennyolc éves vagyok, nem gondolhatok még ilyenekre. Vagy mégis? Nem! Határozottan nem!

Hogy véget vessek a belső csatározásnak, amit magammal vívtam, inkább Qhuinn felé fordultam és figyeltem, ahogy édesen alszik. Eltűnődtem rajta, hogy talán felébresztem, de inkább elvetettem a gondolatot. Túl sok mindenen mentünk keresztül, túl sok olyan dolog történt, amit ki kellett pihennünk és inkább hagytam aludni. Bár én már képtelen lettem volna visszaaludni. Ennek legfőbb oka az volt, hogy már megint éhes voltam…

Óvatosan felkeltem az ágyból és magamra kapva a köntösömet, kisurrantam a szobából. A hűségesek ilyenkor is sürögtek-forogtak a konyhában, így biztos voltam benne, hogy valamelyikük készít nekem valami harapnivalót – azt úgysem engedték volna, hogy én készítsem el magamnak. Főleg most, hogy hercegnő lettem.

Hercegnő? Wrath húga…

Épp az ő dolgozószobája előtt mentem el, és persze rajta valamint ezen az abszurd helyzeten gondolkoztam, mikor észrevettem, hogy az ajtó alatt fény szűrődik ki. Gondolkozás nélkül kopogtam be.

- Szabad! – szólt ki mély hangján, mire lenyomtam az aranyozott, masszív kilincset és beléptem.

- Szia – köszöntem, és kissé zavarban éreztem magam. A testvéremmel álltam szemben, aki alig néhány órája tett azzá, és nem igazán tudtam hogyan viszonyuljak hozzá.

Mint mindig, most is a királyi méretű íróasztala mögött ült, előtte kötegnyi papír hevert, amik minden valószínűség szerint Braille-írással voltak tele, hiszen Wrath teljesen vak volt. A lába mellett, az asztal alatt George szunyókált, valamint egy búzaszínű szőrgombolyag – Sammy.

Mintha csak meghallotta volna az érkezésemet, álmos szemeit nyitogatva felemelte a fejét, majd mikor meglátott, azonnal felugrott és hozzám szaladt. Leguggoltam a kis csöppségért és a karomba emeltem, majd a mellkasomhoz szorítottam.

- Szia, Édesem! – gügyögtem neki, mintha egy kisbabához beszélnék és hagytam, hogy kicsit összenyalja az arcomat. – Hát hogy van az én kiskutyám? Hiányoztam? Mert te nagyon hiányoztál a gazdinak! Bizony ám, nagyon.

A hirtelen felindulásos jókedvemet hamar elvágta a rádöbbenés, hogy bizony Wrath végighallgatta gyerekes szónoklatomat. Ám mikor felé fordultam, nem elítélést vagy rosszallást láttam az arcán, hanem halvány mosolyt.

- Hogyhogy még ébren vagy? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet, ami kialakult közöttünk. Sammy ugyan még mindig virgonc volt a karomban, de a… bátyám és én nem tudtuk mit mondjunk egymásnak. Bátyám…

- Nem tudtam aludni – válaszolta. – Ülj csak le nyugodtan.

- Nem zavarlak? – kérdeztem azért, miközben becsuktam magam mögött az ajtót.

- Egyáltalán nem – mosolyodott el ezúttal szélesen, ami eléggé megrázó élmény volt. Wrath a legjobb napján is olyan volt, mint egy bérgyilkos terrorista, és ha ehhez a külsőhöz még hozzáteszünk egy őszinte mosolyt, hááát… az eredmény mindenképpen érdekes. – Hogy érzed magad? – kérdezte.

- Jól, köszönöm. – Leültem vele szemben a kényelmes karosszékbe, miközben Sammy búzaszínű bundáját simogattam.

- Jane megvizsgált?

- Igen – bólintottam, bár nem láthatta. V fele, a szellemszerű Jane az utolsó étkezés után rám parancsolt, hogy márpedig meg fog vizsgálni, hogy lássuk, valóban jól vagyok-e az átváltozás után. – Minden rendben van.

- Örülök – vágta rá, majd ismét kellemetlen csend telepedett közénk, amit mindenképpen meg akartam törni valahogyan, de semmi sem jutott az eszembe.

Végül Wrath mentette meg a helyzetet.

- Van már valami terved a jövőre nézve? – kérdezte, amivel meg is lepett.

- Nem igazán – vallottam be őszintén. – Össze vagyok zavarodva és minden annyira gyorsan történt.

- Ne aggódj emiatt, van időd kitalálni, hogy mihez akarsz kezdeni – mondta. – Viszont kezdésnek besegíthetnél itt nekem a hivatalos ügyekkel kapcsolatban, hogy legyen egy kis rálátásod a faj ügyeire.

- Rálátásom? – értetlenkedtem.

- Hercegnő lettél, ez pedig jár némi kötelezettséggel a faj irányába – magyarázta, nekem pedig tátva maradt a szám. Jó, persze, ezen nem kellett volna ennyire meglepődnöm, de mégiscsak így történt.

- Miféle kötelezettségről van szó? – kérdeztem.

- Jobb lesz, ha ezzel kapcsolatban majd Bella és Marissa világosítanak fel. Ők az elit tagjai, közöttük nőttek fel, és mint tudod, még nekem is eléggé új ez a helyzet, hogy király vagyok.

Igen, persze, hogy tudtam. Vagy háromszáz évig nem volt hajlandó elfoglalni a trónt, helyette inkább kint harcolt az utcákon a testvérekkel együtt, majd mikor megismerte Beth-t, akkor döntött úgy, hogy mégiscsak a faj élére áll és vezetni fogja őket.

- Értem – mondtam, de közben egy hideglelős érzés egyre inkább eluralkodott rajtam.

- Ne aggódj, a lányok majd mindenben segítenek neked – próbált megnyugtatni, hiszen átérezte, amit én is, de nem nagyon sikerült neki.

Mielőtt azonban még válaszolhattam volna, valaki bekopogott az ajtón.

- Gyere! – szólt ki Wrath és hátradőlt a székében. Csupaizom karajit összefonta a mellkasa előtt, amitől a fekete, tapadós póló majd’ szétrepedt rajta.

Kíváncsian pillantottam hátra - bennem még nem alakult ki ez az azonnal tudom, ki van az ajtó túloldalán vámpírdolog. Rehv volt az, Bella bátyja. Mint mindig, most is a botjára támaszkodott, amivel egyensúlyban tudta magát tartani. Rendszeresen dopamint használt, az ugyanis el tudta nyomni benne a manipulátort, csakhogy így részben érzéketlenné vált a teste és a járást is megnehezítette. Bár attól még ugyanolyan halálos volt, mint bármelyik testvér.

Kissé meglepettnek tűnt, hogy ott talált a király dolgozószobájában, de szerencsére nem tette szóvá. Helyette inkább egyből a lényegre tért.

- Az elit fogadás rendez a tiszteletedre – jelentette ki olyan egyszerűséggel, mintha csak barátilag társalognánk.

A hátam mögött hallottam, hogy Wrath elfolyt egy káromkodást, míg nekem tátva maradt a szám.

- Micsoda? – bukott ki belőlem aztán.

- Köszönteni kívánják az új hercegnőt – magyarázta Rehv és beljebb lépett az irodába. Hirtelen, ahogy kettesben maradtam két ekkora fickóval, egyszeriben még kisebbnek éreztem magam, mint amilyen amúgy is voltam. Eltörpültem mellettük, bár az is lehet, hogy csak a klausztrofóbiám kezdett felülkerekedni rajtam.

- Mégis honnan tudnak rólam? – tört ki belőlem a heves kérdés.

- Az Őrző kiküldött egy mentális üzenetet a faj tagjai számára, melyben bejelentette a létezésedet – válaszolta meg a kérdésemet Wrath.

- Mentális üzentet? – döbbentem meg még jobban. – Az Őrző ilyet is tud? – A mondat végére már nevetésben törtem ki, annyira abszurdnak hatott ez az egész. Még hogy mentális üzentet kiküldeni… Ugyan már…

- Meglepődnél, ha tudnád, mennyi mindenre képes az Őrző – vágta rá Wrath.

A fejem már így is zsongott, és eszem ágában sem volt még tovább feszíteni a húrt. Amire abban a pillanatban igazán vágytam, az egy kis pihenés volt. Qhuinn mellett akartam feküdni az ágyunkban, összebújni egy kicsit, csókolózni és nem gondolni a jövőre, ami annyi ismeretlen, ijesztő dolgot tartogatott még számomra.

A fiúk megértették hallgatásomat. Rehv nehéz keze a vállamra simult, ahogy mellém lépett.

- Ne aggódj! – mondta. – Minden rendben lesz. Erről gondoskodom.

Ő volt az elit tanácsának az elnöke, semmi nem történhetett az ő tudta nélkül, de ennyi még nem derítette fel a kedvem és nem lett könnyebb a rám nehezedő elvárás súlya sem.

- Oké – mondtam azért, majd felálltam a székről. Sammyt – aki közben újra elszundított a karomban -, óvatosan visszatettem George mellé, mert bár selymes bundájával imádtam játszani, jelenleg még az is kellemetlen érzést okozott érzékeny bőrömnek. – Ha most megbocsátotok, elfáradtam, alszom még pár órát.

- Menj csak – mondta Wrath, én pedig sietősen elhagytam a szobát.

Amint kiléptem a folyósra, máris jobban éreztem magam. A királyi dolgozószoba olyan hatást keltett bennem, akár egy ketrec, amiből nem szabadulhatok. De most, hogy végre becsukódott mögöttem az ajtó és én azt tehettem, amit csak akartam – legalábbis egy ideig -, megkönnyebbültem.

Vissza akartam menni a szobánkba, hogy valóban pihenjek még egy keveset, de gyomrom észvesztő korgása megállított benne. Eredetileg is a konyhába indultam valami harapnivalóért, csak Wrath-nál kötöttem ki, de ezúttal már nem álltam meg addig, míg el nem értem az úti célomat.

Csakhogy nem voltam egyedül…

A konyhapultnál John állt. Fekete melegítőalsót viselt, de ebben ki is merült az öltözete. Se póló, se papucs nem volt rajta, és olyan elmélyülten készítette a szendvicsét, hogy észre sem vette az érkezésemet, míg rá nem köszöntem.

Szia! – köszönt vissza a jelbeszéddel.

- Hogyhogy ébren vagy? – érdeklődtem, s közben azt figyeltem, mi mindent halmoz egymásra. Étvágygerjesztő volt, még a nyál is összefutott a számban. Ezek után már eszem ágában sem volt odamenni a hűtőszekrényhez és keresni valami mást.

Csak kajáért jöttem le – mutogatta.

Nem volt nehéz átlátni a szitán.

- Xhex fent van? – kérdeztem azért, bár biztos voltam benne, hogy igen. A szerelmes vámpír férfiak éltek-haltak érte, hogy ételt készíthessenek a párjuknak, majd a saját kezükből etethessék, egészen addig, míg a nő jól nem lakik. John sem volt ez alól kivétel…

Bólintott, majd folytatta a szendvicskészítést.

Kérsz te is? – kérdezte hirtelen, aminek nem tudtam ellenállni.

- Igen, köszi – mondtam, de azért segítettem neki összerakni a jól megtermett sonkás, sajtos, szendvicset, amibe a létező összes zöldségből került, és végül akkora lett, hogy elképzelni sem tudtam, hogy fogok tudni beleharapni ebbe.

Ám mielőtt végeztünk volna, nem bírtam tovább a kíváncsiságommal és ki akartam használni a pillanatot is, hogy átmenetileg egy hűséges sem tartózkodott a közelünkben.

- John… - kezdtem tétován, mert nem tudtam, hogy kérdezzek rá a dologra. – Izé… Hogy jöttetek össze Xhexszel?

A fiú megállt mozdulat közben, majd rám emelte a tekintetét. Azt vártam, hogy komoly arccal közli velem, hogy semmi közöm hozzá, ám helyette olyan széles mosollyal és csillogó szempárral találtam szemben magam, amilyet még az életben nem láttam.

O*o*o*O

Két héttel korábban, Corie eltűnésének másnapján John képtelen volt megmaradni a házban. Mindenhol érezni lehetett a Qhuinnből áradó mérhetetlen fájdalmat és kínlódást, és a fiú szíve majd’ beleszakadt, amiért nem tudott segíteni a barátjának. Még az Őrzőhöz is megpróbált átmenni a másik oldalra – pedig még sosem járt ott – de nem sikerült. Az Őrző elzárkózott mindenki elől, senki sem tehette be a lábát a szentélyébe és úgy tűnt, ezzel oda is lett minden remény. Nem tudták, mit tegyenek, hol keressék a lányt, hiszen V egyik adatbázisban sem talált róla semmit. Mintha sohasem létezett volna.

Csakhogy Qhuinn szívében nagyon is létezett.

John pedig menekülni akart mindettől. Bele sem mert gondolni, hogy mit érezhetett Qhuinn. Ő is távol volt ugyan a szerelmétől, de legalább néha láthatta, amikor a Vasálarcba mentek inni egy italt. Xhex ott volt, találkozott a pillantásuk és tudta, hogy jól van. De Qhuinn-nek még ez sem adatott meg. Ő semmit sem tudott a szerelméről, nem tudta, mi van vele, hogy viseli, hogy elszakították őket egymástól.

John nem értette az Őrzőt. Mire volt jó mindez? Miért tette ezt a barátaival? De bárhogy törte is a fejét, nem talált választ. Egyszerűen nem tudott rájönni a lényegre.

És miközben magára kapta a fegyvereit és láthatatlanná válva Caldwell belvárosába ment, nem tudott másra gondolni, csak Xhexre. Akarta a nőt, még azzal együtt is, hogy tudta a legnagyobb titkát: félig manipulátor volt. Akarta, pedig tudta, hogy ha valaha kiderül róla mindez, őt is megbélyegzik, nemcsak a nőt. De nem érdekelte. Ő nem foglalkozott a származással, a vér tisztaságával. Nem! Őt egyedül csak az érdekelte, hogy mikor meglátja, a szíve ki akar ugrani a mellkasából és már nem érzi azt, hogy hiányozna belőle valami, akár egy létfontosságú szerv. Ha Xhex közelében lehetett, egésznek érezte magát, teljesnek, aki végre normálisan kap levegőt és még a mocskos, gonosz világ is egyszeriben játszótérré változik, ahol csak szépség és boldogság van.

Nyálas szöveg volt? Kit érdekel?! A lényegen nem változtatott. John Matthew szerelmes volt egy nőbe és mikor látta, hová jutott Qhuinn – alkoholmámorosan, holt részegen feküdt otthon az ágyában, miután ő és Blay nagy nehezen felcipelték a billiárdszobából és végighallgatták, ahogy zokogva hajtogatja Corie nevét, mintha azzal visszahozhatná – elhatározta, hogy ő nem fog idáig jutni. Már elindult az úton az igaz, de még nem tartott ott. Az ivás nála is napi szintű volt, mert úgy könnyebb volt elviselni Xhex hiányát; még a sok ribanc is segített néhány percre, akiket a nyilvános mosdókban megdugott, de közben azt is érezte, hogy ezzel párhuzamosan napról napra, óráról órára egyre inkább meghal belülről. Kezdte feladni, kezdett óvatlan lenni a harcban, mert Xhex nélkül minden mindegy volt.

De ebből most elég volt!

Észre sem vette, hogy időközben már a Vasálarcnál lyukadt ki. A széles vállú, fekete bőrű, kopasz kidobó megismerte és szó nélkül beengedte. A fülsértő zenéből, ami a klubban szólt, szinte semmit sem hallott, csak ment egyenesen, hiszen tudta, merre tart. Érezte, hol találja, ahogy azt is, hogy a nő is érzi a jelenlétét. Egy perc múlt már a tekintetük is összeakadt.

És Xhex persze nem örült neki, hogy látja. Mindig összevonta a szemöldökét, és megfeszült a teste, mikor John belépett a klubba, az ő területére. De Johnt ez most nem érdekelte.

Xhex arca általában kiismerhetetlen, érzelemmentes volt, de mikor John nem állt meg, csak egyenletes tempóban odament hozzá, egy pillanatra meglepettség tükröződött rajta.

Beszélnünk kell – formálta John a szájával.

Xhex kivárt egy pillanatot, végül bólintott és intett a fejével, hogy kövesse.

Bementek a nő irodájába, majd mikor az ajtó is becsukódott mögöttük, John nem kertelt.

Szeretlek – mondta hangtalanul, de a nő így is tökéletesen le tudta olvasni a szájáról. – Elegem van a játszadozásból. Tudom, hogy te is szeretsz és veled akarok lenni!

Nem éppen a legszebb szerelmi vallomás volt, de John már annak is örült, hogy értelmes mondatokat tudott összehozni. Annyira akarta, hogy Xhex végre felvállalja az érzéseit. Annyira vágyott rá, hogy magához ölelhesse és megcsókolja végre. Úgy érezte, ezer év telt már el az utolsó csókjuk óta.

Xhex persze nem adta magát olyan olcsón.

- Jaj, John! – sóhajtott fel, majd nekitámaszkodott az íróasztala mögött álló polcnak. – Mi nem lehetünk együtt – mondta. – Nem illünk össze és kész. Fogadd el végre és lépj tovább.

De John mintha meg sem hallotta volna a szavait, egyetlen lépésből ott termett közvetlenül előtte, karjait a nő két oldala mellé támasztotta és elzárta elől a menekülés lehetőségét.

Nem vagyok hajlandó elfogadni – mondta, majd választ sem várva lecsapott az ajkaira.

Ha Xhexet váratlanul is érte a csók, nem mutatta jelét. Azonnal visszacsókolt. Karjai John derekára fonódtak, még közelebb húzta magához az izmos testet és valósággal hozzásimult. Aztán kijózanodott a feje.

Ellökte magától Johnt és zihálva, dühösen meredt rá.

- Menj el! – mondta halk, de annál fenyegetőbb hangon.

Xhex – próbálkozott volna még John, de mikor meglátta, hogy a nő szeme enyhén vöröses árnyalatú, belátta, hogy most úgy sem tudna értelmesen beszélni vele, hiszen a manipulátor oldala nem túl barátságos, és a józan gondolkozás nem az erőssége.

Sarkon fordult hát és elhagyta az irodát, de mielőtt elérte volna a kijáratot, észrevett egy kibontakozó verekedést a sarokban. Épp erre volt most szüksége. Pár barom, akik nem képesek uralkodni magukon, és akiken ő le tudja vezetni a frusztrációját. Az ökle már alig várta a találkozást.

Megragadta a két seggfej ingjét, majd az ajtó felé húzta őket, hogy kint rendezzék le a dolgokat.

- Engedj el, te barom! – mordult rá az egyik, míg a másik inkább csak kapálózott, de nem járt sikerrel.

- Maradj ki ebből! – termett előtte Xhex hirtelen. Mint a klub biztonsági főnöke, az ő dolga volt lerendezni a rendzavarókat, de John most jó magasról tett a nő kívánságára.

Kirángatta a két embert a hátsó kijáraton át a sikátorba, majd mindkettőnek behúzott egy nagyot, amitől azonnal kifeküdtek, mint az igazi nyápicok. John szinte meg se érezte az ütést.

- Most jobb? – kérdezte mögötte a nő, de John nem fordult hátra. Nem akarta látni, nem akarta már szeretni se, mert piszkosul fájt tőle a mellkasa, de nem tudott mit tenni ellene. Xhex volt minden lélegzetvétele és minden szívdobbanása.

Megcsóválta a fejét, majd elindult, bár fogalma sem volt merre tart. Ám alig két lépést tett meg, mikor meg is torpant. Félreérthetetlen illatot hozott felé az éjszakai szellő, amitől felpezsdült a vére és az adrenalin dolgozni kezdett az ereiben.

Alantasok voltak a közelben.

Xhex is megérezte őket, mert hirtelen mellette termett, teste megfeszült és felkészült a harcra. Ez viszont már egy cseppet sem tetszett a fiúnak. Nem akarta, hogy a nője – aki nem is a nője – az ellenség közelébe kerüljön. De arra már nem maradt ideje, hogy szóvá tegye ellenérzését, mert a sikátor végén megjelent a három fehér hajú élőhalott.

És kitört a káosz.

John és Xhex úgy harcoltak egymás mellett, mintha évek óta ezt csinálnák. Tökéletes összhangban mozogtak, és közben nem zavarták egymást sem. Mikor John bevitt egy hatalmas ütést az egyik gyilkosnak, aki ettől hanyatt vágódott, Xhex már le is hajolt és a vadászkésével már szíven is szúrta, visszaküldve ezzel a nyomorultat az Omegához.

Mire azonban mindhárom rohadék pukkanás kíséretében semmivé vált, mindketten erősen ziháltak. Régi tagok lehettek, ezt mutatta a teljes pigment hiány, és ez látszott a mozdulataikon is. Edzettek volt, igazán kemény ellenfelek, de végül csak alulmaradtak.

John akkor Xhex felé fordult, meg akarta kérdezni, hogy jól van-e, nem sérült-e meg és ehhez hasonlók, de a nő riadt tekintete torkára forrasztotta a szót. John követte a tekintetét, lenézett a testén, és akkor látta meg a kést, ami az oldalából állt ki. Ahogy tudatába került, hogy megszúrták, megérkezett a csontig hatoló fájdalom is, aminek addig nyomát sem látta és megroggyant a térde. Xhex azonnal mellette termett és átkarolta, nehogy összeessen.

- Hol a telefonod? – kérdezte a nő sürgető hangon, de akkor John már úgy szédült, mintha felült volna egy nyamvadt ringlispílre.

Xhex azonban nem várt választ, tapogatni kezdte John zsebeit, kereste a mobilját, majd mikor megtalálta, máris tárcsázott.

- Én vagyok, baj van – mondta, de John alig hallotta a hangját, mert a világ elkezdett sötétedni körülötte, ahogy a vérvesztesége egyre nőtt.

A következő dolog, amire emlékezett, hogy egy kórházi ágyon fekszik, szúr az oldala és egy vakító fényű lámpa épp készül kiégetni a retináját.

Fáradt volt, szomjas és azt sem tudta, hol van, míg egy ismerős hang meg nem szólalt mellette.

- Na végre, hogy magadhoz tértél! – jelent meg fölötte Jane doki arca. A szőke hajú nő elégedetten vigyorgott rá, de John nem értette, miért.

Mi történt? – kérdezte hangtalanul.

- Összeakadtatok pár alantassal és az egyikük leszúrt – mondta neki a doktornő. – Eltalálta a májadat is, így meg kellett operálni, de már gyógyulsz. Két nap és kutya bajod sem lesz. Főleg, ha iszol még egy kis vért.

Szólnia kell Amalyának – futott át az agyán. A kiválasztott volt, akit mindig hívtak, ha neki, Qhuinn-nek vagy Blaynek vérre volt szüksége.

- Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – mondta Jane, mintha olvasott volna a gondolataiban. Továbbra is mosolygott, majd fejével az ajtó felé intett. – Behívhatom?

Kicsodát? – csodálkozott John, mert egyáltalán nem értette, mi a fene folyik körülötte és miről beszél a doktornő.

Jane azonban nem válaszolt, csak kinyitotta az ajtót és kiszólt.

- Magához tért.

Egy pillanattal később Xhex jelent meg az ajtóban. Ugyanazt a fekete tapadós pólót viselte, mint általában és hozzá a bőrnadrágját, amitől igazán veszélyesnek tűnt.

Johnt úgy meglepte, hogy ott látja a nőt, a központban, az otthonába, a testvériség házában, hogy szóhoz sem jutott. Hát még, amikor tekintete lejjebb vándorolt az arcáról és meglátta, hogy a jobb csuklója belső oldalán sebhely van. Pontosan olyan, amilyet a harapás okoz.

Harapás… Vérivás… Gyógyulás…

Egyszeriben, bármennyire is ködös volt még az agya, megértette Jane szavait. Nem lesz szüksége Amalyára, mert volt valaki más, aki már adott neki a véréből. Valaki, aki ezzel valószínűleg megmentette az életét.

Amint erre rájött, olyan szerelmes tekintettel nézett a nőre, mint még soha életében. És mikor látta, hogy Xhex máskor hideg, kemény tekintete meglágyul, épp csak egy hajszálnyit, tudta, hogy végre eljött az ő idejük. Mert az nem létezik, hogy mindezek után elengedje a szeremét.

Nem, azt soha!