Visszatérés 9. fejezet - Lendoseth

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, ami kissé rövidebb, mint az eddigiek, mert egy átvezető rész a következő nagyobb jelentőségű események előtt, de azért remélem ez is tetszeni fog nektek! :)
Jó olvasást mindenkinek!:)

Nem tagadom, kissé távolságtartóan figyeltem a leendő életőrömet, ahogy ott állt a szoba túloldalán. Tekintete néha rám vetődött, de legtöbbször kerülte a pillantásomat, mintha zavarban lett volna. Pedig ránézésre nem tűnt olyan félénknek. Rövid barna haja és csillogó zöld szeme nagyon is jóképűvé tette, és akkor a fehér inge alól átsejlő izmokról még nem is beszéltem. Nem volt ugyan olyan kigyúrt, mint a testvérek, vagy akár Qhuinn és Blay, de az emberekhez képest izmos volt. Nagyon is.

- Talán ismerkedjetek meg egy kicsit, mielőtt Lendoseth elkezdené az edzést – javasolta Wrath, ami azonnal eszembe juttatott egy fontos momentumot, amiről addig még nem esett szó.

- Én is elkezdek vele edzeni, ugye? – kérdeztem gyorsan, mire Wrath felnevetett.

- Tudtam, hogy nem teszel le róla olyan könnyen – mondta. – De rendben, kezdj el edzeni te is, abból még nem lehet baj, ha meg tudod védeni magad.

És remélhetőleg másokat is – tettem hozzá gondolatban, de felhangon csak megköszöntem bátyámnak, majd a testőrömhöz fordultam. – Lemehetnénk a könyvtárba, hogy tudjunk beszélgetni – mondtam.

- Ahogy óhajtja, kisasszony – érkezett a válasz. Lendoseth-nek mély hangja volt, de éreztem benne valami megmagyarázhatatlan lágyságot, ami leginkább egy finom simogatásra emlékeztetett.

Néhány pillanat múlva már kettesben voltuk – Qhuinn is velünk akart jönni, de jobbnak láttam, ha négyszemközt ismerkedünk meg.

Helyet foglaltunk a könyvtár közepén álló széles asztal két oldalán, majd mély csend telepedett közénk. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondhatnék neki, főleg, mivel nem is akartam, hogy ott legyen. Nem mint emberrel volt problémám, hanem a tisztséggel, amit betölteni kívánt az oldalamon. Nem akartam életőrt!!!

Végül mégis én törtem meg a csendet, mert éreztem, hogy ő bizony nem fog az engedélyem nélkül megszólalni.

- Szóval… - kezdtem nagyon frappánsan. – Mesélj magadról valamit.

- Mire kíváncsi? – érkezett a válasz.

- Nem is tudom – mondtam. – Talán arra, hogy tudod-e, mire vállalkoztál azzal, hogy az életőröm leszel.

- Természetesen, kisasszony – vágta rá azonnal és folytatta is volna, de nem bírtam ki, muszáj voltam közbeszólni.

- Na, álljunk csak meg! – emeltem fel a kezem. – Először is, ha mostantól állandóan együtt leszünk, nem akarom, hogy holmi kisasszonynak hívj vagy, hogy egyáltalán magázz.

Meglepetten nézett rám, majd halkan megszólalt.

- Nem értem.

Elmosolyodtam, mert ez a jámbor, visszafogottság annyira nem illett egy akkora férfihoz, mint amilyen ő volt.

- A nevem Corie – mondtam. – Szeretném, ha te is így hívnál.

- De…

- Nincs de! – jelentettem ki határozottan. Eszem ágában sem volt életem végig – ami jó pár száz év múlva lesz, ha szerencsém van -, azt nézni, hogy körbeugrál, mint valami páváskodó királynőt. – Remélem, hogy barátok lehetünk, mert az mindkettőnknek megkönnyítené az elkövetkezőket.

- Ahogy óhajtja – bólintott, de mikor összeráncoltam a szemöldökömet, azonnal kijavította magát. – Ahogy óhajtod.

Erről se fog egykönnyen leszokni… - gondoltam magamban, de már azt is haladásnak könyveltem el, hogy eddig eljutottunk. Esküszöm, úgy viselkedett, mint egy hűséges…

- Szóval, most hogy ezen túl vagyunk, mit is akartál mondani az előbb, mikor közbeszóltam? – kérdeztem.

- Őfelsége tájékoztatott, hogy mivel jár az életőri kinevezés és természetesen örömmel vállaltam is – mondta, amivel igencsak megdöbbentett.

- Örömmel vállaltad, hogyha úgy alakul, meghalsz helyettem? – képedtem el.

- Igen, kisasszony! – vágta rá elszántan, amivel elérte, hogy még a megszólításon sem akadtam ki újfent.

- Ki vagy te? – csúszott ki a számon megállíthatatlanul. Elképzelni sem tudtam, hogy valaki ennyire önfeláldozó legyen egy idegenért. Jó, persze, tudom az Őrző nagy terveket sző velem a hátam mögött, de akkor is. Ami túlzás, az túlzás. És ez határozottan az volt!

- A nevem Lendoseth – válaszolta egyszerűen.

- Nem úgy értettem, hanem honnan jöttél, ki vagy? – magyaráztam neki.

- Caldwellben születtem és itt is nevelkedtem – mondta. – Blaylock úrfi szüleinek házában éltünk a családommal.

- Hogy micsoda? – ráztam meg a fejem. – Ott éltetek? Kik a szüleid?

- Blaylock úrfi szüleinek hűségesei.

Oké, azt hiszem az volt az a pillanat, amikor az állam a padlóig zuhant. És semmit sem értettem az egészből, hiszen mindez egy jó nagy katyvasznak tűnt számomra.

- Hűségesek neveltek fel? – kérdeztem. Az egyetlen épeszű magyarázatom ez volt. De hogy került hozzájuk egy vámpír gyerek? És miért nem inkább Blay szülei nevelték, ha már úgyis egy fajhoz tartoztak? Annyi kérdés kavargott a fejemben és csak még több lett belőle, mikor meghallottam a választ.

- Részben én is hűséges vagyok – mondta. – Az édesanyám félig vámpírnak született, de mikor elérte a kort, nem változott át. Nem tudjuk miért. De amikor huszonöt éves lettem, nálam beindult a folyamat – megrázkódott az emlékek hatására, amin nem is csodálkoztam. Én is átestem az átváltozásomon, és nem volt éppen egy fáklyás menet.

Néhány pillanatig csendben emésztgettem az elhangzottakat, s tanulmányoztam Lendoseth arcát, mikor valami szöget ütött a fejemben.

- Ezek szerint ismerted Qhuinnt is, még azelőtt, hogy… - Nem tudtam, hogy fejezhetném be, hisz akkoriban annyi minden történt. Qhuinnt kitagadták, a saját bátyja majdnem megölte, hogy visszaállítsa a családjuk becsületét, majd jött az alantasok támadáshulláma, mely végigsöpört az eliten és számtalan életet követelt magának.

- Igen, ismertem Qhuinn úrfit – mondta. – Mindig nagyon rendes volt velem, ahogy a többi hűségessel is.

- Qhuinn már csak ilyen… - mosolyodtam el.

- Ahogy mondja. Bocsánat, mondod – javította ki magát azonnal, s így már érthetővé vált számomra, miért ennyire udvarias beszéd közben. A hűségesek nemcsak a neveltetésükkel tesznek szert az engedelmességre, hanem ez valamiféle velük született dolog. És így, hogy Lendoseth részben hűséges, ő maga is örökölte ezt a mániákus segítőkészséget.

Ez azért sok mindent megmagyarázott…

Kis ideig beszélgettünk még - leginkább semmiségekről, hiszen nem mertem nagyon belefolyni az életébe, bár meg kell mondanom, egyre kíváncsibb lettem -, majd mindketten az edzőterem felé vettük az irányt. Már alig vártam, hogy valami hasznosat tanuljak, hogy erős harcos váljék belőlem. Ám nem adták azt olyan könnyen.

Az első akadály, ami az utamba állt, nem más volt, mint a parancsolóm.

- Kizárt dolog, hogy én tanítsalak meg harcolni! – jelentette ki.

- De hát miért? – kérdeztem.

- Sosem tudnálak téged megütni! – mondta határozottan, és láttam rajta, hogy hajthatatlan.

- Ez egyáltalán nem olyan, mintha megvernél – próbálkoztam azért. – Csak tanítasz.

- Nem! – vágta rá. – Keress valaki mást.

- És mégis kit? Valamelyik testvért? Vagy Johnt? Ismerlek Qhuinn, még meg se mozdulnánk, te már rájuk vetnéd magad, hogy megvédj!

- Ahogy mondod! – bólogatott. – Nincs szükséged rá, hogy harcolni tanulj. Én mindentől megvédelek.

- És amikor nem leszel mellettem? – kérdeztem. – Mert nem lehetsz mellettem a nap huszonnégy órájában.

- Akkor ott lesz Lendoseth! – mondta nagyon elmésen, de ezzel sem hatott rám.

- Meg fogok tanulni harcolni, ha segítesz, ha nem.

Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de valaki más megtette helyette.

- Majd én megtanítalak.

Mindketten az ajtó felé fordultunk és meglepetten néztünk Xhexre, aki melegítőben, keresztbefont kézzel állt velünk szemben.

- Tanítanál? – kérdezem, és már a gondolatra is nyelnem kellett egy nagyot. Te jó ég! Xhex bérgyilkos volt, és félig manipulátor. És totálisan és teljesen halálos! Ezt jól mutatta fiúsan rövid, fekete haja és férfias testalkata is, mely csupa izom volt.

- Én vagyok a legjobb választás – mondta. – Nő vagyok, és így talán Qhuinn majd nem akar másodpercenként közénk ugrani.

- Nem bízom benned! – mordult fel Qhuinn, és olyan fenyegető pillantást vetett az előtte álló nőre, ami nem sok jót ígért.

- Talán van más ötleted, hogy ki segíthetne neki? – kérdezte Xhex. – Senki sem fogja elvállalni, mert egyrészt nő, másrészt, ő a hercegnő, és harmadrészt, mert szeretik őt.

- Téged persze ezek közül egyik érv sem érdekel túlságosan, ugye? – sziszegte a fogai között Qhuinn, ami már a helyiségben tartózkodó többiek figyelmét is felkeltette.

John és Blay épp Lendoseth-nek magyaráztak valamit a terem túloldalán, de most mindhárman odajöttek hozzánk és feszülten figyelték a szóváltást.

Xhex rám pillantott, ahogy eltörpülve álltam Qhuinn jobbján.

- Különösképpen nem vagy a szívem csücske, de értékelem, hogy nem rohantál ki sírva a Vasálarc mosdójából, amikor beszélgettünk. Úgyhogy nyugi, nem foglak megölni – mosolygott rám, amitől még a hideg is végigfutott a hátamon.

- Ha csak egy haja szála is meggörbül… - kezdte Qhuinn, de John azonnal szerelme előtt termett – akinek persze semmi szüksége nem volt a védelemre, mert ugyanolyan halálos volt, mint a férfiak. John és Qhuinn farkasszemet néztek egymással, aminek végül Blay vetett véget.

- Nyugi már, izomagyak – mondta. – Qhuinn, csak edzeni fognak. Corie nincs életveszélyben! És John, Qhuinn csak a felét védi, ahogy te is a tiédet.

Ez mintha hatott volna, mert a két fafejű pasi, már nem meredtek egymásra gyilkos szemekkel.

- Csak óvatosan! – tette azért még hozzá Qhuinn, amolyan mihez tartás végett, majd nyomott egy puszit a számra és követte barátait, hogy segítsenek Lendoseth-nek edzésbe jönni. De ez még nem akadályozta meg abban, hogy a fél szemét így is rajtam tartsa.

Én pedig egyedül maradtam egy olyan nővel, aki méltón főszereplő lehetett volna bármelyik horrorfilmben.

- Ööö… - nyögtem zavartan. – Mivel kezdünk? – kérdeztem Xhext.

- Felmérjük a fizikai állapotodat – válaszolta. – Látni akarom, mennyit bírsz.

Oké, ez nem hangzott olyan rosszul. Egészen addig, míg Xhex el nem kezdte osztogatni a parancsokat: fusd körbe ötvenszer a tornatermet… jöhet a súlyemelés… mutasd meg, mekkorát tudsz ütni… mennyire bánsz jól a tőrrel… És még ezer és ezer ilyen feladattal állt elő, aminek az lett a vége, hogy zihálva, izzadtan és hulla fáradtan ültem a tornaszőnyegen és hallgattam az értékelést.

- Elsőre nem olyan rossz, de még nagyon messze vagy attól, hogy harcolni tanulj – mondta határozottan. – Először meg kell erősödnöd, egy kis izmot nem ártana magadra szedned, aztán majd rátérhetünk a különböző harci technikákra.

- De azt mondod, nem vagyok reménytelen eset? – kérdeztem, egy kis megerősítést várva, mert megmondom őszintén, abban a percben úgy éreztem, túl kemény fába vágtam a fejszémet és nem tudom elérni a célomat. Gyengének éreztem magam, a kezdeti lelkesedésem pedig valahol a béka feneke alatt volt.

- Egyáltalán nem – mosolyodott el halványan, ami adott egy kis pluszt, így már azt is megkísérelhettem, hogy felállok a tornaszőnyegről.

- Kösz – sóhajtottam fel, miközben az oldalamat fogva elindultam a kijárat felé. – Mikor kezdjük az edzést?

- Holnap, ugyanekkor – mondta Xhex, mire bólintottam és a frissítő zuhany csábításának engedve kibotorkáltam a tornateremből.

Alig tettem meg pár lépést, Qhuinn már mellettem is termett. Arckifejezése aggodalmas volt.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Mint akin átgázolt egy úthenger – vágtam rá, mire elfintorodott, én pedig elmosolyodtam. – Ne aggódj miattam, jól vagyok – mondtam.

Ezek után csend telepedett közénk, amit addig meg sem tört, míg végül a hálószobánk ajtaja be nem csukódott mögöttünk.

- Miért csinálod ezt? – bukott ki belőle.

- Mert nem akarok senkitől sem függeni – válaszoltam, majd összeszorítottam a fogam, hogy erőt gyűjtsek és folytatni tudjam. – Attól, hogy nem beszélek róla, még emlékszem milyen volt az alantasoknál, ahogy arra is, mennyire kikészültem az utána való hetekben. – Láttam rajta, hogy ő sem felejtette el, sőt. – Nem akarok még egyszer ilyen helyzetbe kerülni és nem akarok egész életemben Lash-tól rettegni. Te is tudod, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Az a nyomorult annak örül a legjobban, ha mi szenvedünk és mindent meg fog tenni, hogy így is legyen. Nem engedhetjük meg neki, hogy fogást találjon rajtunk!

- Szóval csak emiatt akarsz harcolni? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Igen – vágtam rá némiképp az igazsághoz mérten. Mert bár szerettem volna segíteni neki és a testvéreknek az alantasokkal szemben, való igaz, hogy féltem Lash-tól és attól, amit ellenünk tervezett. Mert, hogy az a szemétláda még nem tett le rólunk, abban egészen biztos voltam. - Amikor eljön az ideje, készen akarok állni – tettem még hozzá, mire bólintott.

- Rendben – mondta. – Akkor tanuld meg megvédeni magad, de ígérd meg, hogy nem fogsz hősködni.

- Ígérem, nem fogom őket keresni.

Ez némiképp megnyugtatta, így végre be tudtam csábítani a forró vízsugár alá, hogy felfrissítsem magam az utolsó étkezés előtt. Ám abból semmi sem lett, hiszen Qhuinnt csak ismerni kellett, amint magához ölelt a zuhany alatt, el sem engedett jó hosszú ideig, amit én persze egy cseppet sem bántam.

O*o*o*O

Néhány óra múlva, mikor már nem maradt bennük szemernyi erő sem, hogy tovább szeretkezzenek, Qhuinn letelefonált a konyhába és megkérte Fritzet, hogy hozzon fel nekik egy kis vacsorát. Épp azt fogyasztották – természetesen az ágyban, ahol Qhuinn a saját kezéből etethette a felét -, amikor Corie feltette a kérdést, ami azóta nem ment ki a fejéből, hogy Lendoseth-tel beszélgetett.

- Milyen volt Lendoseth az átváltozása előtt?

Qhuinn elmosolyodott az emlékek hatására, amik azonnal megrohamozták. Nem konkrétan a fiú miatt - bár tény, hogy ő is sokszor megfordult Blay és körülötte -, sokkal inkább Blay szülei miatt. Ők voltak az elsők Qhuinn életében, akiktől szeretetet kapott. Blay édesanyja olyan volt számára, mintha az övé is lett volna, akárcsak az apja. Ő tanította meg vezetni, akárcsak a saját fiát, ő mutatta meg neki, hogyan kell a szivart szívni és ő volt az első, aki nem fordította el a fejét, mikor Qhuinn felemás színű szemébe nézett. Istenem, de hiányoztak neki mindketten. Sőt, mindhárman. Mert most bár Blayjel egy házban lakott, hol voltak már azok a régi szép idők, mikor még az átváltozásuk előtt a fiú szobájában ülve Xboxoztak, sört ittak és a szexről beszélgettek, amit akkor még egyikük sem tapasztalt meg.

Igen, ezeken a kis összejöveteleken néha Lendoseth is csatlakozott hozzájuk. Visszafogott, félénk fiú volt, amolyan tipikus hűséges, de feltűnően vézna volt, ami sokkal inkább az átváltozás előtt álló fiúkra emlékeztetett.

- Lendo nem igazán változott – válaszolta végül a felének. – Mióta csak ismerem, ilyen csendes, segítőkész fiú, akinek nem tudsz olyat mondani, amit meg ne tenne.

- Mint a többi hűséges – merengett el Corie, majd hirtelen a parancsolójára pillantott. Ametiszt színű szemeitől Qhuinn-nek minden alaklommal megállt a szíve egy ütésnyire, és elámult a lány szépségén. Aki már a felesége volt. Még mindig alig akarta elhinni, hogy valóban olyan szerencsés volt, hogy ez az angyal őt választotta. – Hé, Qhuinn, veszed még az adást? – kérdezte Corie kuncogva, amivel sikeresen vissza is rántotta a fiút a valóságban.

- Mit mondtál?

- Hol jártak a gondolataid? – kérdezte vissza Corie és lassan odahajolt hozzá. Apró kis tenyerével megsimogatta a markáns arcélét, majd gyengéd csókot lehet piercinges ajkára.

- A csodás felemre gondoltam – vallotta be őszintén.

- Az a te szerencséd – kacsintott Corie. – Egyébként azt kérdeztem az előbb, hogy miért nem mondtátok el, hogy Lendoseth félig hűséges?

- Mintha hagytad volna szóhoz jutni Wrath-t – nevetett fel a fiú. Még ő maga is meglepődött rajta, hogy a fele ennyire vehemensen tiltakozik az életőre ellen. Mitagadás, őt is váratlanul érte, amikor a király behívta az irodájába és elmondta, milyen döntésre jutott, de egyáltalán nem tartotta rossz ötletnek, sőt! Nagyon is örült neki, hogy lesz valaki Corie mellett, aki vigyáz rá akkor is, amikor ő nem lehet vele!

- Most erre mit mondjak? – húzta össze a szemöldökét a lány. – Nagyon nem szeretem, amikor meg akarják mondani nekem, hogy mit tehetek, és mit nem. Épp elég ideig tűrtem ezt a szüleimnek.

Qhuinn persze tudta ezt, ahogy azzal is tisztában volt, hogy a fele nem szívesen beszél hátrahagyott családjáról, így nem is erőltette tovább a témát, inkább az előző kérdésére válaszolt.

- Lendo nem igazán büszke a múltjára – mondta. – Az anyai nagyanyjának viszonya volt az egyik testvérrel, akit Desdakonnak hívtak. Ez jó rég volt, még valamikor Wrath születése előtt. Így egynegyed részt harcos vér folyik az ereiben, de erről egészen addig nem akart tudomást venni, míg el nem jött az átváltozása.

- Ami mikor is volt? – faggatózott tovább a lány.

- Miért nem őt kérdezgeted? – próbált meg kitérni a válaszadás elől, de a lány kitartó tekintete arról tanúskodott, hogy nem fogja annyiban hagyni. – Jó. – Hangosan felsóhajtott. – Nyolc napja – mondta végül.

Corie szemei azonnal kikerekedtek és hallhatóan elakadt a lélegzete. Qhuinn ezen egyáltalán nem csodálkozott, valahogy ő is így reagált, mikor megtudta.

- Nyolc… Nyolc napja? – kérdezett vissza a lány, hogy megbizonyosodjon róla, valóban jól értette.

- Igen.

- Nem hiszem el… - nyögte, és az alsó ajkát kezdte rágcsálni, mint mindig, amikor valamin nagyon törte a fejét. – Szerinted ez jelent valamit? Szerinted lehet köze ahhoz, amit… Tudod, amit az Őrző tervez?

Konkrétan megmondva, halványlila gőze sem volt róla! De kételkedett benne, hogy véletlen lenne. Az, hogy pont ugyanazon a napon változtak át mindketten, aztán ilyen röviddel a történtek után még egymás mellé is sodorja őket az élet – ráadásul egy ilyen komoly dologgal kapcsolatban, mint az életőrség, ami egy életre szólt -, nem, nem hitte, hogy ez puszta véletlen volna.

- Szerintem lehet köze hozzá, igen – mondta ki végül hangosan is.

- Annyira szeretném már tudni, hogy mit akar tőlem az Őrző – sóhajtott fel Corie. – Elegem van a titkokból és a várakozásból. Úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezhetne, és ettől megőrülök.

- Tudom Kicsim, én is így érzek – vallotta be, majd a karjába vonta a lány törékeny testét és magához szorította. Néhány pillanatig nem is mozdultak, majd Corie-ra ismét rátört a kérdezhetnék.

- Miért őt választotta Wrath?

- Igazából Blay ötlete volt – mondta Qhuinn. – Mikor Wrath kitalálta, hogy életőrt ad melléd, elkezdtünk gondolkozni a szóba jöhető lehetőségeken. Blaynek akkor jutott eszébe Lendo.

- Mindenki Lendonak szokta hívni? – csapott le a témára.

Qhuinn halkan felnevetett.

- Nem – mondta. – Én kezdtem el így becézni, amikor beütött nálunk a Csillagok Háborúja korszak.

- Komolyan? – csodálkozott a lány és folytatásra ösztönözte. Szerette volna megismerni az egész történetet.

- A Birodalom visszavágban, emlékszel Han Solo barátjára, Lando Calrissianra? – kérdezte, mire Corie bólintott. – Hárman néztük Blay szobájában. Voltunk vagy tíz-tizenkét évesek, és annyira magával ragadott bennünket a film, hogy állandóan azt játszottuk, hogy mi vagyunk a szereplők.

- Jesszusom, nem mondod komolyan? – nevetett Corie, miközben elképzelte a jelenetet. – És ki kit játszott?

- Blay volt Han Solo, Lendo nevéből adódóan Landot játszotta, én pedig természetesen Luke voltam – magyarázta nagy büszkén. Imádta azt a játékot, mert ott nem kellett attól tartania, hogy valaki leszidja, vagy a szokásos mozdulatsorral lepné meg, hogy elűzze magától a gonosz szem hatását, ahogy azt tették vele egész életében.

- Természetesen – nevetett Corie. – Jaj, annyira megnéztelek volna kisfiúként, amikor lézerkard csatát vívtok.

- Akkor te lettél volna Leia, ami azt jelenti, hogy szerepet kellett volna cserélnem Blayjel – kuncogott. – Vagy laposra kellett volna vernem, ha nem megy bele.

- Óóó, én hősöm – cukkolta a lány és kacér pillantást vetett rá, amitől ismét forrni kezdett a vére. Csakhogy látta a felén, hogy hiába a látszat, ezerfelé járnak a gondolatai és sok minden aggasztja, amin egy cseppet sem csodálkozott. Fenekestül fordult fel a világa alig pár nap alatt és nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar rendeződne. De annyit azért még tehetett, hogy néhány pillanatig elfeledteti vele a gondokat.

- Gyere ide – kérte lágyan, majd mikor a lány befészkelte magát a biztonságot jelentő karokba, magához szorította. – Szeretlek, Cornelia – suttogta a fülébe az ősi nyelven, s érezte, amit egész testében megborzong. Nagyon ritkán hívta csak a teljes nevén – egyrészt, mert a lány nem nagyon szerette, ha így szólították, másrészt, mert Qhuinn számára ez sokkal bensőségesebb volt, hiszen ez a név állt a hátán. Ennek a névnek a betűit érezhette, ahogy a bőrébe karcolják, miközben a szíve őrülten dobogott a nőért, aki az élet volt számára.

- Én is szeretlek, Qhuinn – sóhajtotta Corie, majd felnézett rá, s tekintettükkel egyszerre, ajkaik is egybeforrtak, élvezve, hogy egyelőre csend veszi őket körül, és bár a jövő mázsás súlyként nehezedett a vállukra és egyre közelebb óvakodott hozzájuk, az a nap, még az övék volt, csak az övék.

És egy kis meglepetés így a végére:
Elkészült a két kötet könyvborítója. :D:D