Visszatérés 8. fejezet - Nagy döntések ideje

Sziasztok!

Szerencsére elhárult a szolgáltatóm "kis" problémája és ismét van netem, így hoztam is a fejezetet.

Néhányan már nagyon vártátok ezt a fejezetet, ezért aztán nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre!!! :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

Januárhoz hűen csípős idő volt éjszaka Caldwell belvárosában, de Blayt ez egy cseppet sem zavarta. Már azt sem tudta, mióta járja a város utcáit, megnyugvást keresve, de eddig nem járt sikerrel. Kusza érzéseivel képtelen volt egyenesbe jönni. Egyrészt ott volt az öröm, amit akkor érzett, mikor Qhuinn boldogságát látta, másrészt ugyanezen oknál fogva a bánat, mely a szívét tépte.

Tagadhatta volna napokig, hogy már nem szereti a fiút, hazugság lett volna. Szerette! Jobban, mint lehetett, és ez kezdte felőrölni. Igaz, randizott mással, egy értékes férfival, akivel még jól is érezte magát, de a szívében Qhuinn még mindig jelentős részt követelt magának, amivel nem tudott mit kezdeni. Ha tudta volna, hogyan vessen véget mindennek, megtette volna. De nem tudta. Csak sodródott az árral, nap nap után élt és várta a csodát, mely nem akart jönni.

Aztán Qhuinn bejelentette, hogy feleségül veszi Corie-t. Egy tőr kevésbé fájt volna a mellkasában, mint amit akkor érzett. De barátja izgatott, várakozással teli tekintetét látva megacélozta magát és nem mutatta ki valódi érzéseit, mert tudta, azzal nem csak Qhuinnt, de Corie-t is bántaná, márpedig kedvelte a lányt. Tisztelte és csodálta mindazért, amit Qhuinn-nel tett. Mióta együtt voltak, a fiú teljesen megváltozott. Olyan felnőtté vált, amilyennek Blay mindig is látni szerette volna, de ő nem tudta ezt kihozni belőle. Csak Corie-nak volt köszönhető, hogy a fiú felhagyott csapodár életvitelével, és férfivá érett.

Mindezek ellenére, amikor Qhuinn félmeztelenül térdelt előtte, várva, hogy a hátára véssék szerelme nevét, valami megváltozott Blayben. Az volt az a pillanat, amikor végérvényesen tudatára ébredt, hogy vége van. Bármi is volt közöttük, bármennyire is szerette volna, hogy az életük valamikor összefonódjon, mint egy páré, abban a másodpercnyi kis időben szertefoszlott, mikor a tőr hegyét Qhuinn hátához érintette.

Ő volt, aki a második betűt karcolta bele a sima bőrbe, figyelve, ahogy a vörös vér előbukkan mozdulatai nyomán, majd lassan végigfolyik a hátán. Istenem, mennyire remegett a keze, s mennyire nehéz volt rezzenéstelenül megtennie mindezt! Szobája magányában oly’ sokszor álmodozott már erről a pillanatról, ám sosem így képzelte el. Álmaiban nem a Cornelia név került Qhuinn hátára, hanem a Blaylock. Sajátjára, pedig a Qhuinn. Nem tudta, volt-e már példa arra a fajon belül, hogy két férfi összeházasodjon – valószínűleg nem, mert az elit elítélte a melegeket – de ez nem érdekelte Blayt. Azt akarta, hogy örökké együtt legyenek, hogy hivatalosan is a párjának nevezhesse gyerekkori legjobb barátját.

- Verd már ki ezt a fejedből! – szólt rá saját magára felhangon. Szerencsére a hideg miatt egy lélek sem tartózkodott az utcán, így senki sem nézte bolondnak, amiért magában beszél; bár az is igaz, hogyha így lett volna, azzal sem foglalkozott volna túlságosan.

Hamarosan hajnalodni fog – gondolta magában, de nem tudta eldönteni, hová menjen. Nem akart hazamenni, mert tudta, mi történik most Qhuinn és Corie szobájában. A friss házasok a szertartás befejezése után azonnal felrohantak a szobájukba, hogy letépjék egymásról a ruhát, Blay pedig nem akart a szomszédjukban lenni közben. Köszönte szépen, bőven elég volt a tudat is!

Elmehetett volna a szülei biztonságos házába, Connecticutba, de akkor úgy érezte volna, hogy megfutamodik, azt pedig ki nem állhatta. Elvégre férfi volt a szentségit!

Mielőtt még beérhetett volna a következő lámpaoszlop fényébe, megtorpant és alaposan körülnézett. Valahogy ismerős volt neki a környék, bár fogalma sem volt róla, hol van. Nem foglalkozott az utcanevekkel, miközben sétált, csak az érdekelte, hogy mozgásban legyen. Alantasoktól sem tartott, elég fegyver volt nála, hogy megvédje magát még a túlerővel szemben is.

- Oh… - nyögött fel döbbenten, amikor meglátta a nagyon is ismerős házat, ami pár méterre magasodott előtte.

Emlékezett az első alkalomra, amikor itt járt. John és ő Qhuinnt kísérték el, hogy az unokatestvérével találkozzon, aki a család jogi ügyeit intézte. Próbált nem tudomást venni Saxton jóképű, megnyerő megjelenéséről, ám a fiú szemet vetett rá és azonnal flörtölni kezdett. Blay persze nem örült neki, főleg, mert mindez Qhuinn előtt zajlott le. Ám miután szemben találta magát Qhuinn és Corie nagyon is elégedett arckifejezésével, amiből azonnal leszűrte, hogy végre megtört a jég és lefeküdtek egymással, Saxtonhoz menekült vigaszért. Találkozgattak néhányszor, de pár lopott, bár igencsak szenvedélyes csókon kívül semmi sem történt közöttük. Bár ez sem Saxon múlt. Elég egyértelművé tette, hogy vonzódik a fiúhoz és, hogy Blaynek csak egy szavába kerülne…

Csakhogy ő nem volt biztos magában. Sosem volt még együtt férfival, és mindig úgy képzelte, ez olyasmi, amit Qhuinn-nel szeretne átélni.

- A francba… - morgolódott magában. Már megint Qhuinn. Már megint az álmai. – Vége van! – suttogta.

Tekintetét ismét a házra emelte. Az emeleten égett a villany, így a fiú egészen biztos, hogy otthon volt. A kérdés már csak az volt, Blay mit akar. De ha erre tudta volna a választ, nem állt volna még hosszú percekig a hideg, fagyos úton a lámpafénybe burkolózó ablakot figyelve.

Vége van! – zakatolt a fejében végeláthatatlanul, mely olyan lépésre sarkallta, amelyről nem hitte volna, hogy képes megtenni.

- Qhuinn sosem volt az enyém és nem is lesz az soha! – mondta ki hangosan, mintha ezzel akarná elengedni.

Aztán nem törődve a következményekkel, felment a ház lépcsőjén és megnyomta a csengőt. Szíve a torkában dobogott, de nem hátrált meg. Még akkor sem, amikor egy perc múlva kinyílt az ajtó és megjelent Saxton szokásos öltönyében, tökéletesen belőtt frizurával.

- Nahát, Blaylock – mosolyodott el, amint meglátta. – Minek köszönhetem ezt a késői látogatást? – kérdezte, de választ nem kapott.

Vagy talán mégis…

Blay ugyanis szavak helyett elkapta a tarkóját és magához rántotta. Ajkaik úgy fonódtak össze, mintha egymásnak teremtették volna őket, s miközben elmerültek a forró csókban, önkéntelenül beljebb léptek, így az ajtó lassan becsukódott mögöttük, megteremtve a magány kis szigetét, melyre Blaynek oly’ nagy szüksége volt.

O*o*o*O

Nagyon kíváncsi voltam, hogy Wrath mit akar nekünk mondani, így mikor az utolsó étkezés előtt az irodája felé haladtunk, gyorsítottam a lépteinken, hogy minél előbb fény derüljön a titokra. Reménykedtem benne, hogy nem valami újabb dráma következik, hisz abból már épp elég részünk volt az elmúlt napokban, hetekben. És egyáltalán nem vágytam egy újabb akadályra.

De persze nem lehetett ilyen szerencsém.

Alig kopogtunk be, Wrath máris kiszólt, hogy menjünk be nyugodtan. Ezúttal egyedül volt – leszámítva George-ot és Sammyt, akik a lába mellett aludtak -, Beth nem ült mellette, mint általában, ami kicsit furcsának tűnt. Ők ketten úgy össze voltak nőve állandóan, hogy ha külön láttam őket, mindig megdöbbentem egy kicsit. Ám ezúttal más vonta el a figyelmemet erről az apróságról. Valami, ami sokkal fontosabbnak tűnt már első ránézésre is. A bátyám arckifejezése aggodalmas volt.

- Mi a baj? – kérdezte Qhuinn azonnal.

- Üljetek le és máris elmondok mindent – felelte Wrath, mi pedig engedelmesen helyet foglaltunk a királyi méretű íróasztal előtt lévő két széken. – Elég sokat gondolkoztam azóta, hogy visszatértél közénk és a húgom lettél – fordult felém, bár nem láthatott. – És most, hogy még össze is házasodtatok, még több fejtörőt adtatok nekem.

- Hogy-hogy? – kérdeztem értetlenül. Elképzelésem sem volt róla, mi lehetett az a házasságunkkal, ami aggasztja a királyt.

- Qhuinn, te John életőre vagy és én vagyok az egyetlen, aki ettől a címtől megfoszthat téged – mondta, mire nagyot dobbant a szívem.

Talán visszavonja a kinevezést? Talán nem kell többé életőrnek lennie? Annyira örültem volna neki, mert a lelkem mélyén mindig is utáltam, hogy Qhuinn életőr lett. Tudtam, hogy akkoriban, mikor ez az egész nézeteltérés történt Lash-sal, nem lehetett másként megmenteni Qhuinnt, hiszen mégiscsak „megölte” azt a férget – az már mellékes, hogy utána az Omega visszahozta a nyomorultat, mert a saját fia volt vámpírbőrbe csomagolva -, és az életőri kinevezéssel megúszta a börtönt, mert csak Johnt védte. De akkor sem szerettem az ezzel járó kötelezettségeket. Hogy állandóan ott kellett lennie, ahol Johnnak, hogy ha úgy alakul harc közben, az életét is fel kell áldoznia a barátjáért. Persze ezt akkor is megtette volna, ha nem az életőre, és a többi testvérért és Blayért is megtette volna bármikor, de az, hogy ez a kötelessége, csak még inkább zavart. Barbár és maradi szokásnak tartottam!

Wrath pedig, mint aki meghallotta zavaros és egyben izgatott gondolataimat, tett róla, hogy hamar alábbhagyjon a lelkesedésem.

- Egyelőre úgy néz ki, nem vonhatom vissza a kinevezésedet – mondta.

- Mért nem? – kérdeztem azonnal, és nem is próbáltam leplezni csalódottságomat. Hangomból sütött a düh, hiszen a bátyám volt, a testvérem és mégsem tette ezt meg értünk! Miért? Azonnal tudni akartam!!!

Qhuinn ezzel szemben csendben maradt. Arca rezzenéstelen volt, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz.

- Mert még alig három év telt el azóta – válaszolta Wrath.  – Ha most úgy döntök, hogy visszavonom a kinevezést, az elit fellázadna ellenem, mert nem éreznék igazságosnak.

- Igazságosnak? – visszhangoztam. – Lash nem is vámpír! Az Omega fia és gonosz. Elárulta őket az alantasoknak és miatta mészároltak le megannyi családot!

- Igazad van, de az elit nem így gondolkozik – csóválta meg a fejét Wrath és hátradőlt a székében. – Az ő szemükben Qhuinn bűnözőnek számít, mert elvett egy életet és nem érdekli őket, hogy az kié volt.

- De akkor ti is annak számítotok nem? – ütöttem tovább a vasat. – Hány alantast is öltetek meg az elmúlt nem tudom hány száz évben?

- Az egészen más…

- Nem más! – vágtam közbe hevesen, mielőtt még folytathatta volna.

- Corie – szólított meg Qhuinn gyengéden. – Nincs ezzel semmi baj. Én nem bánom, hogy John életőre vagyok.

Hitetlenkedve néztem rá. – Hogy mondhatod ezt?

- A legjobb barátom – válaszolta. – Akkor is vele mennék a harcba, ha nem lennék az életőre és elkísérném bárhová, ahová megy, mert testvérek vagyunk.

- És akkor is meghalnál azért, hogy megmentsd – tettem hozzá.

Qhuinn felemás színű szemei elsötétedtek, de azért bólintott.

- Így van – mondta. – Nincs jelentősége, hogy az életőre vagyok vagy sem.

Igaza volt, tudtam, mégis nehéz volt elfogadnom, hogy ez valóban így van. Annyira féltem tőle, hogy elveszítem, hogy harc közben meghal… Mégsem tehettem semmit. Vagy talán mégis.

- Meg akarok tanulni harcolni! – jelentettem ki hirtelen, amivel sikeresen meg is leptem mindkét férfit.

- Miért? – kérdezte Wrath és fekete szemöldökei a napszemüvege fölé emelkedtek.

- Hogy segíthessek a harcban – vágtam rá.

- Arról szó sem lehet! – érkezett a válasz mindkettejüktől.

- Megőrültél? – esett nekem Qhuinn dühösen. – Azonnal verd ki a fejedből, hogy az alantasok közelébe mész!

Velünk szemben Wrath bőszen helyeselt és nekem be kellett látnom, hogy talán nem a legjobban közelítettem meg ezt a helyzetet.

- Rendben, nem indulok az alantasok ellen – mondtam. – De akkor is meg akarok tanulni harcolni, hogy megvédhessem magam. – Ez volt a mentő ötletem, muszáj volt belemenniük.

- Corie… - kezdte volna Wrath, de nem hagytam, hogy folytassa.

- Ne, várj, had fejezzem be! – kértem. – Szeretnék egyetemre járni, és ahhoz ki kell mennem az utcára. Nem lehet mellettem minden nap valaki, hogy megvédjen – mutattam rá a nyilvánvalóra, és annyira nem is hazudtam. A továbbtanulás valóban az egyik vágyam volt, de ha mellette még olyan harci tudásra is szert tehetek, amellyel segíthetem a testvéreket - persze majd idővel, amikor már belátják, hogy hasznomat vehetik -, azzal két legyet üthetnék egy csapásra.

- Végezd el az egyetemet levelezőn, vagy minek nevezik manapság – vágta rá Wrath.

- Te is tudod, hogy az nem lenne ugyanaz – mondtam neki szelíden, bevetve a meggyőzőerőmet. – Mióta az eszemet tudom, vártam a lehetőséget, hogy felsőoktatásban tanulhassak, de a szüleim nem akarták engedni, hogy arra az egyetemre menjek, amelyikre szeretnék, és azt tanuljam, ami érdekel. Most ti is ugyanezt akarjátok csinálni velem? Bezártok, és megmondjátok, mit tehetek és mit nem?

- Corie, lásd be, ez túl veszélyes – próbálkozott Qhuinn, de én tartottam magam az eredeti elképzelésemhez.

- Ha alapos kiképzést kapok, hogy meg tudjam védeni magam, akkor nem lesz veszélyes. – Hangom sziklaszilárd volt, akárcsak az elhatározásom. Tanulni és harcolni akartam, hogy hasznos tagja lehessek a családnak!

Hosszú csend telepedett közénk, miközben én életem két legfontosabb férfijának döntésére vártam. Persze ezt csak ők hitték így, hiszen én már tudtam mit teszek, de meghagytam őket abban a hitben, hogy van némi beleszólásuk.

- Átgondolom – mondta végül Wrath, ami kezdetnek nem is hangzott olyan rosszul, így bólintottam.

- Rendben.

O*o*o*O

Blaylock, Rocke fia behunyt szemmel feküdt a széles franciaágyon és próbált levegőhöz jutni, kisebb nagyobb sikerrel. Érezte maga mellett a forró testet, mely hasonlóval próbálkozott, így zihálása megtöltötte a fülét. Isten látja lelkét, ennél szebb hangot még sosem hallott. Na jó, mégis, de az olyan rég volt már, szinte egy másik életben, amikor Qhuinn és ő együtt döngették a csajokat a bárok mosdójában. Akkor figyelte barátját, ahogy mozog, hallgatta milyen hangokat ad ki szex közben, s álmodozott. Kettejük szeretkezéséről szőtt rózsaszín ábrándokat, melyek később szertefoszlottak.

Mekkora egy seggfej vagy! – korholta magát gondolatban. Saxton ott feküdt mellette, olyasmiket élt át vele az elmúlt órában, amit elképzelni sem tudott, gondolatai mégis Qhuinn felé csapongtak. Megacélozta magát, hogy kiűzze barátját a fejéből, ha már a szívéből nem is tudta, és teljes figyelmét Saxnak szentelhesse. Ennyivel tartozott a fiúnak.

- Hogy érzed magad? – kérdezte az említett és felkönyökölt, hogy láthassa a szeplőkkel borított arcot.

Blaynek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne fordítsa el a fejét, lesütve a tekintetét. Zavarban volt, sokkal jobban, mint addig bármikor, de tudta, hogy Saxton előtt nincs mit szégyellnie. Főleg azután nincs, hogy…

- Jól vagyok – mondta inkább, mint hogy továbbvigye a gondolatot, mely még vörösebbé tette volna arcát.

- Ennek nagyon örülök – mosolyodott el, amitől sokkal inkább kisfiúnak tűnt, mint felnőtt férfinak. Felső ajka alatt láthatóvá váltak éles szemfogai, amitől Blay tekintete azonnal a nyakán lévő sebhelyre ugrott.

El sem akarta hinni, hogy valóban ivott egy férfiból! Nagyon furcsa élmény volt, így utólag visszagondolva. Nem kapta meg belőle azt az erőt, amit egy nő vénájából merített volna hasonló helyzetben, mégis elvette az eszét ivás közben és élvezettel kortyolta a perzselő nedűt.

- Tetszik, ahová nézel – mondta Saxton elnyújtott hangon. Szemhéját lejjebb engedte és úgy pillantott Blayre, egyértelművé téve, hogy készen áll a folytatásra.

- Adj még egy percet! – kérte Blay, miközben beletúrt a selymes, szőke tincsekbe és magához húzta egy mély csókra.

- Amennyire csak szükséged van – lehelte Saxton.

- Hol a fürdőszoba? – kérdezte Blay.

- Ott – intett a fejével az ágytól balra lévő ajtó felé.

Blay nem pazarolt időt holmi öltözködésre, úgy ahogy volt, teljes Ádám-kosztümben bevonult a fürdőszobába és becsukta maga mögött az ajtót. Megmosta az arcát egy kis hideg vízzel, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkozni, majd belenézett a mosdó fölötti széles tükörbe.

Arca élénk rózsaszín volt, élettel teli, kék szemei csillogtak. Idejét sem tudta, mikor látta magát ennyire… Boldognak? Egészségesnek? Ahogy azt sem tudta volna megmondani, mikor szexelt utoljára. Túlságosan is régen… Amikor még Qhuinn-nel csaptak orgiákat pár könnyűvérű csaj társaságában.

Már megint Qhuinn… Felejtsd már el! Legalább most! – győzködte magát gondolatban, de nem járt sok sikerrel. Egészen addig, míg el nem képzelte Saxtont, ahogy az ajtó túloldalán őrá vár.

Fantasztikus pasi volt, minden szempontból. Előkelő volt, udvarias, nem olyan, ki ha én nem stílusú, mint Qhuinn. Lehetett vele könyvekről, filmekről beszélgetni, nem csak fegyverekről és nőkről, mint egykoron Qhuinn-nel. És az ágyban is fantasztikus volt. Sosem gondolta volna, hogy ilyen lehet egy férfival szeretkezni. Hogy ennyire el tudja majd engedni magát, hogy ennyire természetes lesz minden mozdulat. Istenem, elég volt csupán erre gondolnia és máris tombolt a testében a vágy és már alig várta a pillanatot, amikor újra együtt lehetnek.

Csakhogy volt egy aprócska bökkenő.

A félelem láthatatlan kis karmai, amik egyre mélyebben hatoltak a bőre alá és percről percre jobban és jobban eluralkodtak rajta. Képtelen volt kiverni a fejéből, hogy mit fognak ehhez szólni az emberek, a testvérek, és a szülei. Persze a testvérek és feleik miatt nem igazán kellett volna aggódnia, hiszen már régóta tudták, hogy a saját neméhez vonzódik, de más tudni és más látni. Mert nem igazán állt szándékában titkolózni. Jó, persze nem arról volt szó, hogy rohanni akart és világgá kürtölni, de úgy gondolta, ha megtalálja a nagy őt – már Qhuinn-nen kívül -, akkor szerette volna felvállalni a kapcsolatot.

Csakhogy mindehhez először a szüleivel kellett volna beszélnie, amit már hosszú évek óta halogatott, mert nem akarta őket szégyenbe hozni az elit előtt. A homoszexualitás ugyanis nem volt éppen elfogadott. Ha valaki mégis errefelé hajlott, az inkább titkolta és látszólag normális életet élt: megnősült, gyerekei lettek, csak épp néhanapján, a legnagyobb titokban másfelé kacsintgatott.

Blay ezt persze megértette, de egyben el is ítélte. Ő nem akarta az egész életét titkok között, rettegésben élni, félve attól, hogy kiderül az igazság.

- Minden rendben? – hangzott fel Saxton hangja a szobából.

- Persze – hebegte Blay. Teljesen elvesztette az időérzékét és fogalma sem volt róla, mióta lehet már a fürdőszobában gondolataiba mélyedve. Gyorsan megtörölte az arcát és a kezét, majd visszament a szobába.

Saxton ugyanott feküdt, ahol hagyta. Tekintete végigsiklott az izmos, meztelen testen és érezte, amint a vágya ismét életre kel.

- Sokáig voltál bent – jegyezte meg a fiú, de hangjában nyoma sem volt a vádnak.

- Bocs, csak elgondolkoztam – vallotta be Blay.

- Megbántad? – kérdezte Saxton és felült az ágyban. Gyöngyszínű szeme megértően csillogott.

- Nem – sietett a válasszal Blay. Való igaz, megbánást nem érzett, sőt, nagyon is örült neki, hogy végre megtette az első lépést, amit talán már rég meg kellett volna tennie. – Nem bántam meg – tette még hozzá, majd leült Sax mellé. – Csak vannak dolgok az életemben, amikkel még nem tudtam egyenesbe jönni.

- Például az unokatestvérem – vágta rá a fiú.

Blay fejében megfordult, hogy talán letagadja, de nem lett volna értelme. Saxton egyáltalán nem volt hülye. Tudta, érezte, hogy a szíve már másé, valaki olyané, aki nem kért belőle.

- Igen, például ő – bólintott.

- Nem baj – mondta Saxton, amivel meg is döbbentette a vörös hajút. – Nem várom el tőled, hogy azért, ami közöttünk történt, rögtön szerelmet vallj nekem. Csak megtörtént. És ha újra megtörténik, örülni fogok neki. Ha mégsem, azt is elfogadom. Idővel úgyis minden kiderül.

Blay alig akart hinni a fülének. Saxton most tényleg azt javasolta, amit hallani vélt? Hogy egy laza kapcsolat legyen közöttük és majd meglátják mi lesz belőle?

- Komolyan így gondolod? – kérdezte.

- Igen – vágta rá Saxton. – És te mit gondolsz minderről?

Blay alaposan megfontolta a választ, mert nem akart hazudni.

- Sokat gondolok... rá, ez igaz – szándékosan nem mondta ki a nevét, így is tudták mindketten, hogy kiről van szó. – De az is igaz, hogy amikor veled vagyok, jól érzem magam.

- Kezdetnek máris megteszi – mosolyodott el Saxton és lassan odahajolt hozzá, hogy megcsókolja, ám mielőtt még túlságosan is elkaphatta volna őket a szenvedély, Blaynek hirtelen eszébe jutott valami.

- A francba – morogta, majd gyorsan a telefonja után nyúlt.

- Mi a baj?

- Nem szóltam senkinek, hogy nem megyek haza – mondta.

- Ilyen szigorúak a szabályok a király házában? – kuncogta Sax, mire Blay bólintott.

- Vigyázunk egymásra – tette azért hozzá, s megrándult az arca, mikor látta, hogy John percenként sms-ekkel bombázta, melyek egyre ingerültebb és aggodalmasabb hangvételűek voltak.

Gyorsan bepötyögte a választ: „Bocs, egy barátomnál vagyok, amint lemegy a nap, otthon leszek.”, majd eltette a telefonját, hogy teljes figyelmét a szeretőjére fordíthassa.

O*o*o*O

Meg sem lepődtem, hogy másnap délután Wrath látni akart. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem tetszett neki az ötletem, miszerint egyetemre járnék és tanulnék az emberek világában, de nem akartam engedni neki és a nyomásnak, amit gyakorolni próbált rám. Felnőtt voltam, olyan döntések álltak mögöttem, amik az egész életemet, s másokét is megváltoztatták, így elvártam volna egy kis bizalmat, hogy tudom, mit csinálok.

De Wrath nem is Wrath lett volna, ha nem csavar egyet a dolgokon…

Mikor beléptem a dolgozószobájába, kissé megdöbbentett a látvány, hiszen a testvériség minden tagja jelen volt, akárcsak Qhuinn, valamint egy addig ismeretlen férfi, aki leginkább azzal tűnt ki a tömegből, hogy jóval kisebb termetű volt, mint a testvérek.

- Mi folyik itt? – érdeklődtem Qhuinnről Wrath-ra pillantva, majd vissza.

- Ülj le, Corie – mondta Wrath, de én inkább állva maradtam.

- Most inkább nem, kösz – vágtam rá, mire bátyám horkantott egyet, mintha csak azt mondaná „na, ez se lesz egy könnyű menet a kurva életbe”

- Átgondoltam a kérésedet a továbbtanulással kapcsolatban – mondta, miközben megdörzsölte a szemét, mintha fáradt lenne. Nem is csodálkoztam rajta, a faj királyaként rengeteg dolga volt és olyan felelősséget cipelt a vállán, amit egyáltalán nem irigyeltem tőle.

- És mire jutottál? – kérdeztem, s direkt nem javítottam ki. Én ugyanis nem kérést indítványoztam felé, hanem közöltem vele, mit szeretnék. De nem akartam még több fejtörést okozni neki.

- Egy feltétellel engedélyezem – mondta határozott, királyi hangon. – Lesz egy testőröd, aki a nap minden percében veled van és védelmez téged. Nélküle nem mehetsz egyetlen órára sem.

Jó, oké, még a hang is a torkomon akadt döbbenetemben. A fejem egy csapásra megszédült még a gondolattól is. Ha mindazt, amit elmondott, jól értelmeztem, akkor nekem lesz egy… egy…

- Életőrt akarsz adni mellém? – bukott ki belőlem hirtelen, és elképzelni sem tudtam, hogy Wrath ezt komolyan is gondolja.

- Igen – vágta rá mégis a király, majd a mellette álló, ismeretlen férfira pillantott. – Ő Lendoseth. Egy kissé… - megköszörülte a torkát, hogy nyilván valami eget rengető fontosságú hírt közöljön velem a pasival kapcsolatban, csakhogy én arra egyáltalán nem voltam kíváncsi.

- Nekem nem kell életőr! – vágtam közbe hevesen. A szobában azonnal néma csend lett szavaim után. A testvérek mind meglepetten néztek rám, amiért ilyen hangsúllyal mertem a királyhoz szólni, de nem láttam értelmét csendes meggyőzéssel próbálkozni. Wrath-ra úgysem hatott volna. Ő harcos volt, egy durva, erőszakos vámpír, aki olykor jobban értékelte, ha valaki odaszólt a maga igazában, nem pedig mellébeszélve fondorlatosan próbálta érvényesíteni az akaratát. De azért mikor folytattam, visszavettem a vehemenciából. – Maradi, elavult szokásnak tartom, és egyáltalán nem szeretném, hogy bárki is az életét adja értem.

- Corie… - próbálkozott Qhuinn, hogy meggyőzzön, hiszen ő maga is életőre volt Johnnak, csakhogy a bátyám nem hagyta, hogy befejezze a mondandóját.

- Ez nem egy lehetőség volt, amit kedvedre visszautasíthatsz! – mondta keményen, és az arca merevségéből láttam, hogy nagyon is komolyan gondolja minden egyes szavát. – Ha egyetemre akarsz járni, ez az ára.

- Nem teheted ezt velem! – próbálkoztam még, de már láttam, hogy el fogom veszíteni a csatát.

- Bármit megtehetek, mert én vagyok a király – vágta rá kissé engedékenyebben. – Egyébként az Őrző is egyetért velem – tette hozzá, amivel azonnal oda is lett a további ellenállásom. – Fontos vagy neki és fontos vagy a fajnak is. Meg kell védenünk téged.

- Úgy, hogy ketrecbe zártok? – szegeztem neki a kérdést utolsó erőmmel.

Wrath erre döngő léptekkel odaállt elém és magához húzott. Arcom széles mellkasához préselődött, ahogy nagy tenyerével a hajamat simogatta, mint egy igazi báty.

- Jaj, kislány, annyi minden van még, amit meg kell tanulnod! – mondta suttogva, de persze hála a vámpírgéneknek, mindenki hallotta. – Csak úgy lehetsz szabad, ha közben nem állsz ellen a védelemnek, amit nyújtunk neked. Voltál már az alantasoknál. – Szavaira összerezzentem. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy újra ilyesmi történjen veled.

Igaza van! – gondoltam, de végül is ezt eddig is tudtam. Az persze már egy másik kérdés, hogy nem voltam hajlandó elfogadni és belátni, nincs más út, csak ez az egy. Védelemre szorultam, mert az Őrző szerint fontos voltam a faj jövője miatt. Istenem, bárcsak tudtam volna, hogy miről is van szó pontosan, mert akkor könnyebb lett volna elfogadnom a sorsom.

De nem tudtam meg még jó hosszú ideig. Helyette viszont ott volt egy új arc, akit meg kellett szoknom magam körül, hiszen ha minden igaz, ezentúl össze leszünk nőve.

Hurrá…