Visszatérés 13. fejezet - Múlnak a gyermekévek

 Sziasztok!
     Meghoztam a következő fejezetet, ami nem kis meglepetéssel kezdődik, ami azért remélem tetszeni fog - vagy nem. :D Rátok bízom. :D:D
      Jó olvasást mindenkinek és kellemes hétvégét!!:)

/És a fejezethez tartózó kép ezúttal magát az Őrzőt mutatja, ahogy én elképzeltem. :D/

Öt évvel később

- Qhuinn – szólítottam meg alig hallhatóan. – Kérlek, mondj valamit!

A sírás már annyira szorította a torkomat, hogy úgy éreztem, menten megfulladok, főleg, ha szerelmem nem reagál. Azóta állt ott az ágy végénél, mióta Jane elmondta nekünk, majd magunkra hagyott minket, hogy megbeszélhessük a dolgokat.

- Mit mondjak? – kérdezte, de legalább felnézett rám. Szemei szomorúak, dühösek voltak.

- Akármit – sóhajtottam. Bárminek örültem volna. Kiabáljon, tomboljon, csak ne forduljon el tőlem!

- Nem megy – mondta végül. – Képtelen vagyok rá.

Ettől féltem. Tudtam, éreztem, hogy ezt fogja mondani, és ez jobban fájt, mint addig bármi a világon. S hogy még jobban a lelkembe gázoljon, fogta magát és kiviharzott az orvosi szobából, ahol feküdtem.

Könnyeimet már nem tudtam tovább visszatartani, ahogy fájdalmamat sem, amit Qhuinn szavai okoztak. Hangosan felzokogtam, miközben térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és átöleltem őket.

Mi lesz most? Hogy vészeljem túl azt, ami előttem áll? Hogy bírjam ki Qhuinn nélkül? Zakatoltak a gondolataim, s szívem úgy sajgott, mintha kitépték volna a mellkasomból. Az én hibám volt, én döntöttem. De hibának lehet nevezni valamit, ami olyan csodálatos, mint egy kisbaba? Kezem a lapos hasamra siklott, míg könny áztatta tekintetem a kimerevített monitorra tévedt, ahol ott volt a kisbabám, aki percről percre bennem fejlődött, bennem élt.

- Istenem… - sírtam el magam újra.

Az elmúlt két hét, mely végül ide vezetett, túl sok volt már nekem. Annyi minden történt, amit talán máshogy csinálhattunk volna, és akkor minden másként alakult volna. Vagy talán mégsem? Talán akkor is itt lennék most, összetörve, megrémülve, mégis boldogan? Nem tudhatom. Talán senki sem tudhatja…

Vagy talán mégis!

A gondolat azonnal szöget ütött a fejemben és felpattantam az ágyról. A kis orvosi szoba közepére mentem, majd letérdeltem a földre és erősen koncentráltam. Beszélnem kellett az Őrzővel, hogy tudjam, ez is része mindannak a nagy tervnek, amivel az elmúlt öt évben tömte a fejemet, s melytől nem volt egy nyugodt percem sem.

A másik oldalra történő utazás azonnali volt. Alighogy behunytam a szemem, máris nyithattam ki, mert éreztem, hogy megérkeztem. Sok időt töltöttem a szentélyben az Őrzővel beszélgetve, készülve arra, amit meg kell majd tennem a faj érdekében. Persze arra nem derült fény egyszer sem, hogy mi lesz az. Az Őrző nem mondhatta el, s bármennyire is kíváncsi voltam, egy idő után már nem kérdezgettem, hiszen úgysem kaptam választ.

- Üdvözöllek, gyermekem! – szólalt meg mögöttem az ismerősen lágy hang.

Felé fordultam, s megdöbbenve láttam, hogy ezüstös szemei könnyben úsznak, ahogy rám néz.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- A legcsodálatosabb dolog történt veled kedvesem, ami csak egy nővel történhet – mondta, majd két kis törékenynek tűnő kezét a hasamra tette. – Áh, érzem őt, erős, egészséges élet növekszik benned.

- Egészséges lesz? – kérdeztem azonnal, hiszen szerettem volna valami garanciát arra, hogy rendben fog zajlani a terhességem. A vámpír fajnál nem volt ritka, hogy a terhesség tragédiával végződik, akár a kismama, akár a baba, akár mindkettejük számára. De ha az Őrző meg tudta volna ígérni nekem, hogy a baba élni fog és egészséges lesz, máris elszállt volna minden aggodalmam.

- Amennyire tudom, egészséges lesz, de mint te is tudod, a jövő nincs előre megírva – mondta. – Mi magunk alakítjuk a sorsunkat és minden döntésünknek következményei vannak.

- Tehát semmi sem biztos – összegeztem csalódottan.

- Sajnos nem – bólintott. – De mivel tudom, miért jöttél el hozzám, megmutatom neked, mikor vett ilyen irányt az életed, hiszen ezen gondolkozol, nem igaz?

- De, igen – vágtam rá hevesen. – Nem tudom, mi lesz Qhuinn-nel, hogy fel tudja-e dolgozni mindezt és nem tudom, én meg tudok-e birkózni vele.

- Amit tehetek, az az, hogy megmutatom neked a múltat, melyen elmélkedhetsz, és válaszokra találhatsz, ha figyelmes vagy.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Még ne köszönd, majd csak akkor, ha sikerrel jártál – mosolyodott el az Őrző, aztán a már nagyon is jól ismert szökőkúthoz vezetett, melynek vize azonnal hullámzani kezdett. – Most magadra hagylak, hogy egyedül nézz szembe mindazzal, ami történt, s nyugodtan végig tudd gondolni.

- Köszönöm – ismételtem meg azért még egyszer, mire a faj istene odalépett hozzám és lágy csókot lehelt a homlokomra.

- Áldásom kísérjen ezen a múltbéli utazáson, és kívánom, hogy megtaláld azt, amit keresel – azzal a maga szokásos módján ellebegett a lakosztálya felé, én pedig elmerülhettem a fodrozódó víz képeiben, mely a döntéseimet mutatta.

- Tényleg nem akarsz segíteni? – kérdeztem kuncogva, ahogy kedvesem fintorgó arcát néztem.

- A főzés nem az én világom – mondta. – Ha meg kell ölni valakit, szólj nyugodtan, de a konyha, nem az én terepem.

- Kac-kac, de vicces vagy – csóváltam meg a fejemet. – Legalább a sajtot reszeld le, a többit majd én elintézem.

- Rendben – adta be a derekát és feltápászkodott a kanapéról. – De csak azért, mert szeretlek.

- Elfogadom – vigyorodtam el, majd felé nyújtóztam, hogy megcsókolhassam.

Ahogy belépett a konyhába, azonnal kivette kezemből a kést, amivel a zöldséget aprítottam és a karjába kapott.

- Elképzelhetetlen, hogy bármit is csináljak, amíg ilyen szexi vagy – mormolta a nyakamba, s orrával cirógatni kezdte az érzékeny területet. Széles tenyerei a hátamat simogatták, majd lejjebb vándoroltak a fenekemre, amivel végképp elvette az eszemet.

- Hagyd abba! – sóhajtottam fel. – Így sosem lesz kész a kaja.

- A te hibád – vágta rá, s tovább folytatta tudatpusztító hadjáratát. – Minek kellett felvenned az ingemet…

- Mert szeretem a ruháidat hordani, azért – válaszoltam, s már én voltam az, aki magához szorította őt, nem pedig fordítva.

- Akkor magadra vess – mondta, majd olyan szenvedélyesen tapadt a számra, hogy még levegőt venni is elfelejtettünk.

Megragadta a combomat és felültetett a pultra, amitől persze az egyszem ruházatom, ami rajtam volt – vagyis a sötétkék ing -, azonnal felcsúszott. Kényelmesen elhelyezkedett a combjaim között, majd lassú mozdulatokkal gombolni kezdte az inget.

- Szabaduljunk meg ettől, rendben? – kérdezte vigyorogva. Mindig élvezte, ha elcsavarhatta a fejemet, és mitagadás, nem is volt nehéz dolga.

- Oh, igen – feleltem, s ugyanakkor a nappaliban lévő telefonja hangosan csörögni kezdett. Valami rap szám volt, de nem tudtam figyelni rá, nem is akartam. Az egyetlen amiről tudomásom volt, az az, hogy Qhuinn kezei mindenhol ott vannak a testemen és hogy még többet akarok.

- Francba! – morrant fel, majd kibontakozott az ölelésemből és bocsánatkérő arccal nézett rám. – Ezt fel kell vennem.

Kábultan bólintottam és azért imádkoztam, hogy ne legyen sürgős dolog és még maradhassunk néhány órát a mi kis szerelmi fészkünkben. A lakásunk, amit a belvárosban vettünk már több, mint három éve, nagyon hasonló volt Wrath és Beth lakásához, ami a mellettünk lévő épületben volt, és a biztonsági berendezései is ugyanolyanok voltak. V kiépítette a legmodernebb riasztót és fényvédő rendszert, nehogy bármi baj történjen, amikor itt vagyunk. Wrath-szal azt is meg tudtuk beszélni, hogy ha eljövünk ide néha, amikor már tényleg kettesben akarunk lenni, se Lendónak, se Johnnak nem kell velünk tartania. Qhuinn és John életőri kapcsolata is olyasmivé alakult, mint a miénk Lendóval. Már nem voltak olyan karót nyelt szabályok benne.

- Értem – hallottam Qhuinn feszült hangját. – Máris indulok. – Azzal már le is csapta a telefont és felkapta a kanapén hagyott bőrnadrágját. – Mennem kell – mondta. – Z-nek és Phury-nak erősítésre van szükségük.

Azonnal kijózanodtam, mindenféle romantikus gondolat kiröppent a fejemből, ahogy leugrottam a pultról.

- Mennyire komolya a baj? – kérdeztem.

- Még nem tudom – mondta Qhuinn, s az itt berendezett fegyverszekrényből egy egész arzenálnyit vett magához. – Blay hívott, ott találkozom vele és Johnnal. Ne haragudj, el kell halasztanunk a dolgokat.

Odalépett hozzám és gyors csókot nyomott a számra.

- Semmi baj, majd bepótoljuk! – vágtam rá.

- Hívd fel Lendót, hogy jöjjön érted – mondta még, miközben az erkély felé indult, hogy láthatatlanná válva azonnal a helyszínen lehessen.

- Egyedül is haza tudok menni – ráncoltam össze a szemöldökömet. Annyira utáltam, ha gyerekként kezeltek.

- Hívd fel, kérlek! – ismételte meg nyomatékosan és tudtam, azért teszi, mert így sokkal nyugodtabb lesz, hogy miattam már nem kell aggódnia és egészen a harcra összpontosíthat.

- Rendben – bólintottam. – Vigyázz magadra! – odahajoltam hozzá és még egy csókot nyomtam a szájára.

- Mindig – mondta még, aztán már ott sem volt.

Mélyen beszívtam az éjszakai hűvös levegőt és Caldwell fényeit néztem, melyek mintha sosem aludnának ki teljesen. Valahol odalent, valamelyik sötét sikátorban a férjem és a barátaim, a családom épp az életükért küzdenek a faj ellenségeivel, az alantasokkal szemben. Gyűlöltem már a gondolatát is, hogy veszélyben vannak és az ilyen pillanatokban, mint a mostani is, azt kívántam, bárcsak eljönne már az, amit az Őrző vár tőlem és megmenthetnék mindenkit.

De nem úgy tűnt, hogy ez egyhamar be fog következni. Egyelőre csak az oldalvonalról nézhettem a dolgok alakulását és imádkozhattam, hogy senki se essen el a csatában, akit szeretek.

O*o*o*O

Qhuinn volt már annyira tapasztalt harcos, hogy tudja, beesni a csata közepébe nagyon rossz ötlet lett volna, ezért inkább az egyik közeli utcában bukkant elő, s rohanni kezdett. Blay azt mondta, hogy a Sikoly mögötti sikátorban van az összecsapás, így hát arra vette az irányt.

Nem is kellett sokáig keresgélnie, néhány perc elteltével meg is érkezett, ám ami fogadta, cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány. Z és Phury - akik aznapra voltak beosztva - több sebből véreztek, sőt, ha jól látta, Z-nek egy szúrt seb is volt az egyik lábán, de a távolság miatt nem volt benne biztos. Időközben megérkezett az erősítés is V, Butch, Blay és John személyében, akik már bele vetették magukat a harcba.

Qhuinn sem tétlenkedett tovább, a legközelebbi alantashoz ugrott és egyetlen mozdulattal átvágta a férfi torkát, aki gurgulázva, kidülledt szemekkel rogyott térdre, majd eldőlt és nem mozdult többé. Csakhogy ezek után sem volt megállás, a gyilkosok úgy jöttek egymás után, mintha futószalagon gyártották volna őket, és ha elesett egy, biztos, hogy kettő máris ott volt helyette. Mintha sosem akarnának elfogyni a rohadékok.

S ha mindez nem lett volna elegendő gond, Qhuinn fél szemét mindig Johnon tartotta, hogy lássa, mi van vele, és ha kell, a segítségére siessen. Ez lehetett az oka annak is, hogy a következő albínó, akivel összeakaszkodott, kihasználta a kínálkozó alkalmat és sikerült bevinnie egy jól irányzott balegyenest.

Qhuinn feje hátrabicsaklott az ütéstől, s egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, de szinte azonnal vissza is nyerte az egyensúlyát és dühtől eltorzult arccal támadt a férfira.

- Te nyomorult! - kiáltott rá, majd úgy megsorozta, hogy a pasas nem bírta ki lábon. Térdre esett Qhuinn előtt, aki úgy nézett rá, mintha valami undorítót látna. Ami igaz is volt. Számára nem létezett gyűlöletesebb, mint az alantasok!

- Mire vársz? - kérdezte a fehér hajú. Feldagadt szemét alig bírta kinyitni, de hangja csöpögött a gúnytól. - Ölj csak meg, akkor sem nyerhettek! - Köhögni kezdett, Qhuinn ütéseinek hála belső vérzése volt, ami csak tovább rontotta a helyzetét. - Nem... győzhetitek... le... a... - mondta utolsó erejével, de Qhuinn nem ért rá végighallgatni, és nem is akarta. Barátai még javában küzdöttek, szükségük volt rá. Felemelte jobbját és egy utolsó ütéssel kifektette az alantast. Megölni nem tudta ennyivel, a szerencsétlenek olyan elcseszett módon voltak összerakva az Omega beavatása után, hogy csak akkor haltak meg, ha valaki szíven szúrta őket valami fémmel. De az sem volt igazi halál, hiszen visszatérni az Omegához és az ő testében létezni tovább, fájdalmak közepette az idők végezetéig... Hát akkor már inkább az élet ilyen szarjankóként.

A másik megoldás Butch volt, aki hála az Omega mesterkedéseinek képes volt úgymond elfogyasztani az alantasokat. Kiszívta belőlük a gonoszságot, amit az Omega beléjük táplált, így természetes halált halhattak. Bár ennek nagy ára volt. Butch mindig nagyon beteg lett és csak V tudott segíteni rajta hála elátkozottnak tartott kezének. A fény és a sötétség találkozása volt az, amit már réges-régen megjövendöltek. A testvérek sejtették - de nem lehettek benne biztosak -, hogy Butch képessége lehetett az előfutára annak, amit majd Corie-nak kell tennie a faj érdekében. Qhuinn rettegett tőle. Ha csak arra gondolt, Butch miken megy keresztül minden egyes alkalommal, rémület lett úrrá rajta, hogy Corie-ra is valami hasonló sors vár.

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, és a harcra tudjon koncentrálni. Nem épp a legjobb időpontot választotta az elmélkedésre. Ha nem vigyázott, valamelyik gyilkos könnyedén fasírtot csinálhatott volna belőle. De nem volt olyan szerencséjük. Inkább nekik volt félnivalójuk Qhuinntől. Úgy osztotta az egyeneseket, ahogy azt kellett, és aki szembe került vele, nem úszta meg ép bőrrel. Az ártalmatlanná vált alantasokat persze a földön hagyta, hogy Butch elvégezze a végső takarítást és a másvilágra küldje a férgeket.

Mikor végre, ki tudja mikor vége lett az összecsapásnak és nem maradt közöttük egyetlen egy alantas sem, aki mozdulni tudott volna, el is érkezett a Pusztító ideje – ahogy Butch-ot nevezte a prófécia.

Egyesével odament minden alantashoz és elvégezte a belélegzést. Qhuinn összevont szemöldökkel figyelte a nagydarab testvért, ahogy egyre ingatagabb lábakon botorkált a következő testhez, miközben V árnyékként követte, hogy bármikor a segítségére siethessen.

- Fritz öt perc múlva itt lesz a kocsival – jelentette be Phury, aki Z-t támogatta. Bal lábán hatalmas vörös folt árulkodott a sérülésről, mely alighanem elég komoly lehetett, hiszen a fájdalmat nem ismerő testvér alig bírt ráállni.

- Az jó lesz – morogta vissza V, de tekintetét le sem vette legjobb barátjáról, sőt már a karját is fogta, bár ez Butch-nak egyáltalán nem tetszett.

- Tudok járni – mondta fáradt hangon.

- Nem tudsz, úgyhogy fogd be! – mordult rá V, és nem engedte el.

- Fiúk, ti menjetek haza nyugodtan – fordult Phury a fiatalokhoz, akik egyszerre rázták meg a fejüket.

- Majd ha Fritz megérkezett – mondta Blay, John és Qhuinn pedig bólogattak. Eszük ágában sem volt otthagyni a sebesülteket a nyílt terepen. Semmi garancia nem volt rá, hogy nem érkezik több ellenség.

- Már itt is van – vágta rá a testvér, és valóban, a hátuk mögött megjelent a fekete Escalade.

Butch is akkor végzett az utolsó áldozattal – az alantas teste lassan hamuvá vált -, de már annyira rosszul volt, hogy fel sem bír állni egyedül, így V nem törődve a tiltakozással, felnyalábolta a férfit és betette a kocsi hátsó ülésre. Ő maga mellé ült és egy pillanattal később már vakító fényesség szűrődött ki a kocsi belsejéből, ahogy elkezdte semlegesíteni a sötétséget.

Phury is odatámogatta Z-t, és mikor a hűséges kikanyarodott a sikátorból, melyben már semmi sem emlékeztetett a korábbi véres összecsapásra, a három jóbarát láthatatlanná vált. Amint a testvériség háza előtt megjelentek, Qhuinn sietős léptekkel elindult a bejárat felé.

- Hová rohansz? – kiáltott utána Blay.

- Megnézem, hogy Corie hazaért-e – válaszolta vissza. Nem tehetett róla, muszáj volt a saját szemével látnia, hogy a fele otthon van, biztonságban, és tudnia kellett, hogy az életőre gondoskodott-e arról, hogy épségben hazaérkezzen.

Arcát megmutatta a bejáratnál lévő kamerának, mire a hatalmas faajtó azonnal kinyílt, majd a belső, biztonsági ajtó is. És mintha Corie érezte volna mindazt, ami a parancsolója lelkében dúlt, épp akkor lépett ki a billiárdszobából, közvetlenül mögötte Lendóval.

- Qhuinn – könnyebbült meg a lány és férje nyakába vetette magát. – Annyira aggódtam.

- Jól vagyok – mondta Qhuinn, de úgy szorította magához, mintha sosem akarná elengedni többé. Ami igaz is volt. Felpillantott Lendóra és tekintetével kérdezte, hogy Corie felhívta-e. Régóta ismerték már egymást, gyerekkoruk óta, így az életőr tudta mire kíváncsi, és apró bólintással válaszolt. Qhuinn csak akkor tudott igazán megnyugodni.

O*o*o*O

Egy órával később a testvériség tagjai frissen tussolva, bekötözött sebekkel ültek az emeleti nappaliban, ami néhány év óta már átvette a király dolgozószobájától a megbeszélések helyszínét. Az én ötletem volt, hogy itt tárgyaljuk meg a fajjal és az alantasokkal kapcsolatos fontosabb dolgokat, mert itt sokkal kényelmesebben el lehetett férni, mint Wrath szobájába. Főleg, mivel a fejembe vettem, hogy a testvérek és harcosok feleinek joguk van részt venni ezeken a megbeszéléseken, hogy tisztában legyenek, mivel kell szembenézniük a férjeiknek.

Meg is őrültem volna, ha nem tudhatom, mi történik Qhuinn-nel! Az igaz, hogy egy kicsit győzködnöm kellett a bátyámat és elővenni a vehemensebb énemet, de végül rábólintott az ötletre, és azóta is tartotta magát hozzá. Mert volna mást tenni… A ház nő tagjai alighanem kikaparták volna a szemét – persze csak képletesen értve.

- Két alantas bukkant fel a sikátorban, akikkel harcba is keveredtünk – mesélte éppen Phury. Arcán hatalmas vágás látszott, de szerencsére nem volt túl mély és nem kellett összevarrni. Témánk természetesen az aznap esti összecsapás volt, s a ház összes lakója ott volt. – Épp végeztünk velük, mikor megjelent még kettő, majd őket követte a többi. Nem tudom pontosan mennyien voltak, de olyan volt, mintha nem akarnának elfogyni.

- Ezt csak megerősíthetem – vágta rá Qhuinn. – Miután megérkeztünk, úgy jöttek, mintha legalább ezren lennének.

Akaratlanul is megfeszültem, amit persze azonnal megérzett, lévén az ölében ültem. Hatalmas tenyerével simogatni kezdte a hátamat, hátha megnyugszom tőle, de nem ért célt. Olyan ideges voltam, és annyira féltem, hogy magamat is megleptem vele. Volt valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság bennem. Éreztem, hogy készül valami, hogy történni fog valami, amitől elfogott a rettegés.

- Nagyon furcsa – mondta Tohr, és összeráncolt szemöldökei csak még rátettek egy lapáttal az érzéseimre. – Hónapok óta alig találkoztunk egy alantassal is, most meg egy egész seregnyi bukkan fel hirtelen? Valami nincs ezzel rendben.

- Készülnek valamire – bólintott Wrath.

- A kérdés már csak az, hogy mire? – tette hozzá Rhage.

- Jó kérdés – mordult fel Z. Ő volt a legrosszabb bőrben. A bal lábán olyan vastag kötés volt, akár a derekam, alatta pedig egészen pontosan tizenöt öltés, amivel Jane összefoltozta az egyik alantas vágását. Mellette Bella olyan fehér volt, hogy attól féltem, menten elájul.

- Az egyikük mondott valamit – szólalt meg hirtelen Qhuinn, mint akinek akkor jutott éppen eszébe. – Valami olyasmi volt, hogy nem győzhetjük le, de ne volt időm végighallgatni.

- Legyőzni? – kérdezett vissza Xhex. Szokásos bőrruhájában volt, bár aznap este nem volt beosztva. – Kit?

- Talán az Omegára gondolt – vetette fel a lehetőséget Blay.

- Vagy talán Lash-ra – mondtam. Mióta leültünk beszélgetni, nem szóltam közbe, csak hallgattam a történteket, de most valahogy éreztem, hogy az a nyomorult áll a támadás mögött. – Ő az alantasok vezetője – magyaráztam. – Az Omega kicsi fia.

- Ő kispályás az Omegához képest – vágta rá Tohr. – Lash halandó, nem úgy, mint az apja.

- De az Omega szabad kezet adott neki – érveltem. – Így szinte olyan, mintha ő lenne a nagyfőnök. Az Omega csak a háttérből figyel és mossa kezeit.

- Van benne valami – értett egyet velem Qhuinn. – Lash mindig is szeretett parancsolgatni és úgy alakítani a dolgokat, ahogy az neki megfelelt. És meg kell hagyni, jól is csinálta. Gyerekkorunkban is bármi rosszat tett, kimagyarázta magát és másra kente. A szülei úgy tudták, ő a ma született bárány.

- Akárki is áll a történtek mögött – mondta Wrath -, óvatosnak kell lennünk. A beosztáson nem változtatunk, de ezentúl többen lesznek készültségben erősítés gyanánt.

Mindenki bólintott, és helyeselt, s ezzel véget is ért a megbeszélés aznapra – a férfiak többségére igencsak ráfért a pihenés. De bármennyire is meg akartam nyugodni, nem sikerült. Aggódtam és féltem az eljövendőtől, mert éreztem, hogy sötét és veszélyes talajra érkeztünk, amit nem mindenki fog túlélni a szeretteim közül.

Őrző, kérlek, vezess minket, segíts nekünk, hogy győztesen kerüljünk ki a harcból és végre békében, biztonságban élhessünk!